Villámháború a birodalmak temetőjében

Kártyavárként omlott össze az amerikaiak és szövetségeseik műve Afganisztánban. A tálibok kevesebb, mint tíz nap alatt hódították meg az egész országot az amerikai haderők kivonulása után, miközben a Nyugat révén 20 éven keresztül pátyolgatott afgán rendszer úgy olvadt el, mint jégkocka a forró serpenyőben.

Villámháború a javából, zseniális katonai hadműveletek, tökéletes előkészítés – alighanem ilyenekre gondolna az ember a tálibok váratlanul gyors sikere láttán. Holott nem volt szó ilyesmiről, a fegyveres összecsapások minimálisak voltak, a tálibok jóformán harc nélkül hódították meg Afganisztánt. Jelentős létszám-főlényük és még jelentősebb felszereltségi fölényük ellenére a kormányerők egyszerűen letették a fegyvert, és tálcán adták át az országot!

Erre senki sem számított, a fejlemény meglepetésként – inkább sokként – érte az USA-t, NATO-t, sőt, még maguk a tálibok sem álmodtak volna ilyesmiről. Korábban a tálibok hosszas harcok árán (1994 és 1998 között) hódították meg Afganisztánt (Kabul fővárost 1996-ban vették be), de akkor sem az egészet, az ország területének kb. 10%-t sosem tudták meghódítani 2001 előtt. Most viszont röpke néhány nap alatt megszerezték azt, amit korábban évek alatt sem voltak képesek!

Joe Biden amerikai elnök megvédte kivonulási döntését és Jens Stoltenberg NATO-főtitkárhoz hasonlóan egyértelműen az afgán kormányerők gyávasággal felérő, váratlan kapitulációját nevezte a tálib siker fő okának. Az USA belefáradt a 20 éves afganisztáni jelenlétbe, amely az amerikai történelem leghosszabb háborúja. Trump elnökhöz hasonlóan Biden is úgy vélte, hogy az USA elérte célját, Afganisztán már nem az iszlám terrorizmus világközpontja, már nem jelent közvetlen fenyegetést az USA számára, nincs értelme a végtelenségig folytatni a költséges katonai jelenlétet. Hogy az afgánok milyen országot akarnak, az legyen az ő bajuk. Húsz év alatt az USA ugyanis kétezer milliárd (!) dollárt költött az afganisztáni katonai beavatkozásra és több mint kétezer katonája vesztette életét. Az összeg kb. 10%-t, vagyis 200 milliárd dollárt az afgán hadsereg felállítására, kiképzésére, felfegyverzésére és működtetésére fordították, ami igen jelentős ráfordítás. A szinte kizárólag amerikai forrásokból fenntartott (még a személyzet fizetése is) afgán kormányhadsereg mintegy 300 000-es állománnyal rendelkezett, korszerű fegyverekkel és légierővel is, miközben a tálib harcosok számát 60-75 ezerre becsülik, összehasonlíthatatlanul gyengébb fegyverzettel rendelkeznek, légierejük pedig egyáltalán nincs. Pontosabban nem volt, a kormányerők látványos összeomlása után a tálibok megszerezték azok korszerű fegyvereit, beleértve a légierőt is.

Washingtonban a kormányerők jelentős katonai fölénye alapján arra számítottak, hogy az USA-barát kormány önerőből is képes lesz hónapokig ellenállni a táliboknak. Annak ellenére, hogy tisztában voltak vele (vagy legalábbis sejtették), hogy a bődületes méreteket öltő korrupció jelentősen gyengítette a kormányhadsereget. Az állomány jelentős része „fantom-katonákból” állt, vagyis csak papíron létező, fiktív személyekből, kiknek – amerikaiak folyósította – fizetését a felettesek vágták zsebre. A fegyverzettel hasonló volt a helyzet, a katonák és főleg a tisztek eladták annak jelentős részét, akár az ellenségnek is, a pénzt pedig zsebre vágták, a valós katonák közül pedig sokan dezertáltak, vagy egyenesen átálltak a tálibokhoz. Mindezek ellenére a kormányerő jelentős fölényben volt, megvédhette volna a rendszert. Végül is korábban a szovjetek támogatta kommunista afgán kormány 1992-ig őrizte meg hatalmát az 1989-es szovjet kivonulás ellenére, és a tízéves szovjet megszállás alatt is gyakori volt a dezertálás a kormányerők köréből, a mindent átszövő korrupció révén pedig jelentős szovjet fegyverzet került át az állami afgán hadseregtől a felkelőkhöz.

Az amerikai beavatkozás eleve kudarcra volt ítélve, jegyezte meg a szovjet kivonulást eldöntő Mihail Szergejevics Gorbacsov, talán némi kárörömmel. Szerinte az amerikaiak ugyanazt a hibát követték el, mint annak idején a szovjetek: fából vaskarikát akartak csinálni. A törzsi berendezkedésű, szellemileg középkori szinten álló Afganisztánban egyszerűen képtelenség kommunizmust vagy nyugati demokráciát építeni. Akárcsak a szovjetek 1979 és 1989 között, az amerikaiak is csak a nagyvárosokat, fontosabb közlekedési útvonalakt és a légi támaszpontokat ellenőrizték 2001 és 2021 között, a többnyire járhatatlan magas hegyekből álló vidékekre – ahol az afgánok háromnegyede él – képtelenek voltak kiterjeszteni uralmukat. A közvetlen szovjet, illetve később amerikai ellenőrzés alatt álló afgánok pedig csak kényszerből mímelték a szocializmus, majd a demokrácia iránti elkötelezettségüket, magukra maradva viszont rögtön hátat fordítottak a kívülről rájuk erőltetett rendszernek.

Nem hiába nevezik Afganisztánt a birodalmak temetőjének: a tizenkilencedik században a hatalmas brit birodalomnak, a huszadik század végén a szovjeteknek, a huszonegyedik század elején pedig az amerikaiaknak tört bele a foguk a lényegében leigázhatatlan Afganisztánba.