Emlékek

Gyermekkorom utcáin gurulok végig lépésben. Minden régi házban tudom, ki lakott öt-hat évtizeddel ezelőtt. Egyik-másik előtt le is állítom a motort, hátha felfrissül az emlékezet.

Itt a Berindánék háza. Úgy emlékszem, a kisasszony Nagylakra járt magyarul tanítani. Sok történetet tudott érdekesen előadni, néhány könyvet is kaptam tőle olvasni. Meg egy pár ezüst mandzsettagombot. Szerettem volna egyszer hosszasan elbeszélgetni vele. Nem sikerült. Egyik egyetemi vakációmra hazajövet már más családot találtam a nagyon szépen rendben tartott, szőlővel befuttatott verandás házban.

Utcánk legelegánsabb háza Kovácséké volt. Kovács bácsi kerékpárral járt a textilgyárba dolgozni, ott tisztviselő volt. Felesége mindig az ablakban könyökölve várta, hogy feltűnjön az utca végén. Bokrokkal, fákkal, virágágyásokkal teli udvaruk olyan rendezett volt, mint egy füvészkert. Anyám gyakran mondogatta: nincs gyerekük, aki lejátssza a virágokat.

Az egy régi parasztházban lakó Tina néni javasasszony hírében állt. A ficamokat, gerincfájdalmakat masszírozással gyógyította. Az idősebbek esküdtek reá. Egyszer anyám is rájuk hallgatott, a lábát fájlaló, sántító öcsémet elvitte hozzá. A harmadik kezelésnél úgy ordított a fájdalomtól, hogy az egész utca hallotta. Akkor került orvos kezébe. A cipő feltörte a sarkát, s a genny a térdízületben gyűlt össze. Azt próbálta Tina néni szétnyomogatni. Az őt operáló orvos szerint, ha sikerült volna a „kezelés”, öcsémnek talán amputálni is kellett volna a lábát. Keresztanyám azért elvitt Tina néninek némi pénzt, hátha máskor még szükség lesz szolgálataira.

Az egy aprócska házban egyedül lakó kicsi öregasszonyhoz, Rózsa nénihez sohasem láttam senkit bemenni. Állítólag volt egy kecskéje, annak hordta talicskán a füvet. A tőle két házra lakó T. családnál (nem írok nevet, utódaik ma is élnek) viszont nagy volt a ki-be mozgás. Földjük volt, az istállóban négy ló, szekérrel fuvaroztak. Egyik fiuk elég gyakran felöntött a garatra. Olyankor a lovakat vágtában engedte hazáig. Ő a szekéren szétvetett lábakkal állt és közben énekelt. A járókelők a járdára, a kiskapukba húzódtak előle. A kollektivizálás ezt is „megoldotta”, a négy gyönyörű ló közös préda lett.

Aztán volt néhány olyan ház is, amelynek a tulajdonosai az 1940-es években „átléptek” a határon, de vissza már nem jöttek. Ilyen volt az „Undi-ház”, amelynek Böske nevű tulajdonosát (az egész utca így nevezte) sohasem sikerült látnom. Nevére is (talán) már csak én emlékezem.

Folytathatnám, de kihaltak az ismerősök, akikkel megoszthatnám az emlékeket, akiktől utána lehetne érdeklődni a hiányzó részleteket. Sic transit!