50 éves érettségi találkozó a Csiky Gergely Főgimnáziumban

„Mert a boldogsághoz kevés csak a jelen,A múlton épül az emlékem.” (Arany János)

50 éve már, hogy iskolánk harangja 1965 júniusában elbúcsúztatta a 11. C és 11. D osztályok végzős tanulóit. Az akkori 3-as Sz. Középiskola kapuján reményekkel és vágyakkal szívében 77 magyar diák lépett ki az életbe.

50 év hosszú idő, s az élet elsodorta az egykor egymáshoz szorosan kötődő osztálytársakat. Egyesekről ma sem tudunk semmit. A kerek évforduló viszont kötelez: 2015. június 27-én izgalommal és kíváncsi várakozással telve gyülekeztünk a Csiky Gergely Főgimnázium udvarán, hogy 50 év távlatából felidézzük diákéveink örömét, számba vegyük életünk fontosabb eseményeit, és kifejezzük hálánkat egykori tanáraink iránt. A 77 búcsúzó diák közül mindössze 35 lelkes vén diák tudott válaszolni az osztályfelelős szerepét magára vállaló Chebeleu (Kardos) Ágnes toborzójára, de aki tehette, eljött Magyarországról, Németországból, Izraelből, sőt, Ausztriából még betegen is vállalkozott az útra egy osztálytársnőnk.

Ki tudná megmondani, miért jó e falak közé időnként visszatérni a határon túlról is, keresni a régi jó barátokat, megpihenni a 90 éves iskola védőn átölelő falai között, hallgatni az „elmúlt idő muzsikáját”, és együtt olvasgatni az emlékek könyvét? Az üdvözlő ölelések megható pillanataiban, amikor szégyenkezve találgattuk magunkban, ki lehet a volt osztálytárs, rádöbbentünk, hogy az emlékezés is igényli időnként a felújítást, ám a felismerést követően a beszélgetések ott folytatódtak, ahol 5, 10, esetleg 50 évvel ezelőtt abbamaradtak. Sokak számára a meglepetés erejével hatott az iskola gyönyörűen megifjodott épülete és az új díszterem, ahová ünnepélyes hangulatban bevonultunk.

A Tóth Árpád nevét viselő teremben Hadnagy Éva, az iskola igazgatónője és Király András államtitkár, az iskola egykori diákja meleg szavakkal üdvözölte az ünneplő vén diákokat. Az igazgatónő bemutatta az épületben folyó értékes munkát, beszélt az iskola terveiről, és nagyszerű lehetőségeiről, az államtitkár úr pedig szólt a támogatásról, amelyet a megye egyetlen magyar „főgimnázium” névvel megkülönböztetett tanintézete élvez. Ezt követően Réhon József tanár úr javaslatára – aki a mélyen tisztelt osztályfőnökök, néhai Gnandt János és Nyitrai Ágoston helyére lépve immár örökös, „tiszteletbeli osztályfőnökünk” – gyertyát gyújtottunk, és néma felállással tisztelegtünk azok előtt, akik tanári lényüket már jó ideje a boldog „égi iskolába” menekítették át. Megbecsülésünket kiérdemelték azzal is, hogy tantárgyaik oktatása mellett szépre, jóra, emberségre és nemzeti öntudatunk megtartására neveltek bennünket. Érdemeiket alátámasztja az a tény is, hogy a kiváló eredményekkel érettségiző diákok többsége tovább tanult: orvos, tanár, építész, vegyész, restaurátor, szobrász vagy zenész lett, de a többiek is képzett szakemberekként tevékenykedve megbecsülést vívtak ki maguknak.

A gyertyák lángja emlékeztetett az elhunyt kedves osztálytársakra, barátainkra is, akiknek névsora sajnos az elmúlt évek során egyre csak bővült. A mintegy kétórás, tanulságos osztályfőnöki órán megszólalt a tanári asztalnál helyet foglaló, nekünk mindenben példát mutató egykori testnevelő tanárunk, Vadász Ernő is, akinek hozzánk intézett szavait Réhon József tanár úr magvas beszédével együtt megőrizzük emlékezetünkben. De emlékezetesek maradnak társaink beszámolói is, amelyek szinte minden esetben a nyugdíjasévekbe fényt sugárzó unokákról és a velük kapcsolatos örömökről szóltak. A boldog nagyszülőknek Réhon tanár úr külön is kihangsúlyozta, hogy „az unokák minden diplománál értékesebbek”. Igaz ez a megállapítás nem csak érzelmi megközelítésben, hanem az észérvek szerint is, mert unokák nélkül nincs jövő, nincs, aki megtöltse magyar iskoláinkat, és aki tovább örökítse az anyanyelvet. Tanáraink szavait hallgatva iskolánk falai közt, Kányádi Sándor sorai juthattak eszünkbe:

„Innen csak indulni lehet, / S aki innen indul, visszajöhet.Tisztesség dolgában mindig / tanulhat itt, el a sírig.”

Köszönjük az iskola igazgatónőjének, hogy lehetőséget teremtett számunkra az emlékezésre, új élmények begyűjtésére és az ünneplésre. Köszönjük továbbá Farkas István osztálytársunknak a gyönyörű emléklapot, amely képeivel és szövegével mindig eszünkbe fogja juttatni ezt a szép évfordulót. A Ballag már a vén diák című dal eléneklése után a meghitt emlékezést felváltotta a tréfálkozás, viccelődés, és kezdetét vette a szórakozás. Az iskola bentlakásának ebédlőjében elfogyasztott finom ebédet követően – amiért köszönet illeti Kis Esztert és csapatát – volt osztálytársunk, Milthaller Lali és felesége, Juli elhitették velünk, hogy „nem csak a húszéveseké a világ”. Az általuk megszólaltatott, ismert slágerekre táncba szöktek a lábak, és a vidám ünneplést nehéz volt abbahagyni. A búcsú és az elválás viszont mindig nehéz. Telefonszámokat, címeket cseréltünk, fogadalmakat tettünk: „Küldöm a képeket!”, „Majd írok!”, „Telefonálok!” – Látogass meg! – mondta egy kedves osztálytársnőm. Talán beváltjuk az ígéreteket, de addig szóljon még a búcsúzó osztálytársakhoz Az öreg diák köszöntője:

„Öreg diák, én hozzátok kiáltokTi könnyes, lelkes, többi vén diákok,Kik éltek, mint én, küzdelmek között,Teljünk be régmúlt boldog ifjúsággal!”

Olasz Angéla