A csend üvöltő ereje

A forradalom és szabadságharc október 23-tól november 4-ig tartott, azonban a Kádár-kormány megalakulása után még hónapokig szerveződtek az ellenállás különböző formái. Több felkelő-csoport döntött úgy, hogy az ellenállást a megszállás után is folytatni fogja. Sokan, vállalva a földalatti tevékenységet, szórólapokat, plakátokat nyomtattak, de voltak olyanok is, akik továbbra is fegyverrel álltak ellen ideig-óráig a nyilvánvaló óriási túlerőnek.

1956. december 4-én játszódott le az elnyomás időszakának egyik legmegrendítőbb eseménye, és egyben a forradalom egyetlen kollektív női akciósorozat-indítója, amikor a szovjet megszállás egy hónapos évfordulóján az elesettek emlékére a nők némán, kezükben egy szál virággal a Hősök terére vonultak, majd onnan a tömeg egy része az Amerikai követség elé.

Hasonló tüntetésre került sor december 6-án Gyulán és Veszprémben, 7-én Székesfehérváron, Esztergomban és Pécsett, 9-én Miskolcon, 10-én pedig Egerben.. 

A tüntetés egyedi volt, mert a szervezők – elsősorban férfiak – kizárólag nőket szólítottak meg: „Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog Benneteket! (…) Legyetek szent, igaz ügyünk élharcosai! Lépjetek most Ti a politikai élet küzdőterére.”

A megmozdulást dec.1-jén kezdték el szervezni. Röplapokon és az Élünk illegális újságban mozgósítottak Obersovszky Gyuláék, de a legtöbben szóbeszéd útján értesültek a tüntetésről. A felhívásra december 4-én több ezer nő indult el némán a Hősök tere felé, hogy lerója kegyeletét a vérbe fojtott szabadságharc áldozatainak emlékére.

Az első csoport délelőtt fél 11 körül nemzeti és fekete zászlókkal, virágcsokrokkal, koszorúkkal, sokan még a reggeli bevásárlószatyorral érkeztek a térhez. Katonai járművek és szovjet katonák barikádja állta el az utat, ezért a tüntetők egy része kerülő utakon próbált a Hősök terére kijutni. Végül az első csoport a leeresztett városligeti tó medrén keresztül jutott el az emlékműhez. Tizenegy órakor már többezres volt a várakozó tömeg, de csak asszonyok.

Münnich Ferenc honvédelmi miniszter és két szovjet tábornok a terepszemlét követően úgy értékelték, hogy a konfrontáció elkerülése végett bölcs dolog hallgatólagosan engedélyezni a tüntetést, mivel a háttérben férfiak tömege figyelte a fejleményeket. Miután a szovjet katonák hátrébb vonulva szabad utat engedtek a tüntetőknek, az asszonyok és lányok a himnuszt énekelve két és fél órán át vonultak, s virágaikkal beborították a Névtelen Hős síremlékét. 

G. Altman, az újvidéki Magyar Szó-ban így írt az eseményekről: „Néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el. (...) Az asszonyok kisebb csoportjai a délutáni órákban is érkeztek, amikor már a Névtelen Hős sírját teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és a papírszalagról az eső lemosta a feliratot: A magyar anyák – hőseinknek”.

Egy másik emlékező – a tüntetés résztvevője – szerint az emlékművet kiskatonák őrizték. „A Szózatot énekelve mentünk be a hősi emlékműhöz. Voltak köztünk bébivel, gyerekkocsival, tolókocsival. Mindenütt voltak fiatalabbak, átemeltük őket az árkon és úgy mentünk tovább. Megható volt, hogy a négy kiskatona sírt.”

A tüntető asszonyok másnap, december 5-én a Petőfi­-szoborhoz vonultak. Éltették a forradalmat, tisztakezű kormányt követeltek. A szovjet katonák azonban megakadályozták a több száz nőt, hogy virágot helyezzenek el a szobornál. Délután 2-3 ezer ember részvételével újabb tüntetés volt a Szabadság téren. 

A tüntetők ezután az Amerikai Nagykövetség elé vonultak. Ekkor orosz harckocsik jelentek meg és egyenesen a tömeg felé hajtottak. Az emberek utat engedtek nekik, mire azok körbementek a téren és megint a tüntetők felé fordultak. Több tucat nő erre lefeküdt az útra, hogy saját testükkel állítsák meg őket, de mivel a harckocsik nem álltak meg, kénytelen voltak felpattanni.

December 5-én, az MSZMP intézőbizottsága az októberi eseményeket a külső és belső ellenség összeesküvésével szőtt ellenforradalomnak minősítette, a Nagy Imre-csoportot tudatos árulással vádolta. Ezzel a megtorlás elvi alapjai, a népköztársaság törvényes rendje elleni összeesküvés vádjával ötvözve, elkészültek. Érvénybe lépett az ellenállás letörésének fegyveres koncepciója, s beindult a pufajkás erőszak. Még aznap a tömeges letartóztatások során az esti órákban mintegy kétszáz értelmiségit és munkástanácstagot vettek őrizetbe.

December 6-án a Kádár vezette kommunisták saját maguk mellett ellentüntetést szerveztek, amelyen vörös zászlókat lengetve közel háromszáz fő jelent meg. Annak ellenére, hogy a rendezvényt az újdonsült karhatalmisták és szovjet csatlósaik is biztosították, a budapestiek azt se perc alatt szétzavarták. Az összecsapást több halálos áldozattal járó sortűz követte. Ekkor csapott le először teljes erejével a Kádár-kormány új karhatalma. A történészek szerint a kommunista szimpátia-ellentüntetést azért szervezték, hogy az összecsapást kiprovokálva indokot szolgáltassanak a fegyveres feloszlatásoknak. Szemtanúk vallomásai szerint tiszti egyenruhában Horn Gyula is a sortűz helyszínén tartózkodott. Érdekes, hogy az erre vonatkozó okmányok Horn Gyula miniszterelnöksége idején „eltűntek” a Honvédelmi Minisztérium Központi Irattárából.

A November 7. téren is tűzharc alakult ki, a Baross téren pedig a gyülekezőket fegyverrel oszlatták szét. Az előre megtervezett sortüzek forgatókönyve szerint a tüntetők elől eleve lezárták a menekülési útvonalakat, így többnyire hátulról érte őket a találat.

Említést érdemel a veszprémi nők tüntetése. „Ez a mi ügyünk, mondták a veszprémi nők, amikor 1956. december 6-án némán, virággal a kezükben felvonultak azért, hogy emlékezzenek az elesett hősökre és a már lefogott, vagy más okból hiányzó kedveseikre. Zárt sorokban meneteltek, és nem engedtek be maguk közé senkit, aki nem ezért az ügyért indult el. Nem tüzelték őket politikai indulatok és hangos jelszavak, csak vonultak, és letették a virágaikat a közöttük cikázó szovjet tankok ellenére.”

A tüntetés részleteit a Veszprémi Nők Kerekasztala Egyesület tárta fel, 2006-ban a helyszínen egy Emlékkövet is elhelyeztek. Az emlékmű avatásának első évfordulóján felszólította a Királynék Városa lakosságát, hogy az ünnephez, a hagyományokhoz méltó módon, némán emlékezzen – mentesen minden aktuális politikai indulattól: „Kötelességünk a női civil társadalom nevében tiltakozni az ellen, hogy a néma nőtüntetés politikai zsákmánya legyen akár a jobboldalnak, akár a baloldalnak, a szélsőségekről nem is beszélve.”

Amikor ezek a nők, asszonyok, lányok úgy döntöttek, hogy néma vonulásukkal fejezik ki mélységes egyet nem értésüket, pontosan tudták, hogy az életükkel játszanak, ám 1956 decemberére az országon olyan mértékű keserűség, kiábrándultság és csalódottság uralkodott el, hogy az emberek a halál árnyékában is bármire képesek voltak, hogy megmutathassák: nem fogadják el a szovjet hatalmat és nem hódolnak be a diktatúrának… legalábbis a szívükben nem.

A némán tüntető nők egyszerű családanyák, feleségek, lányok voltak – sokan addigra már özvegyek – a csend üvöltő erejével mondták ki: a magyar nemzetet nem lehet idegen elnyomó uralom alá kényszeríteni, és ha kell, egyedül néz szembe az ellenséggel.

                                                                                        Szerkesztette: Murvai Miklós

o0o

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad Megyei Szervezete 2018. október 25-én 17 órakor a Jelen Ház nagytermében A magyar sorstragédia harmadik felvonása – 1956 című, videóvetítéssel egybekötött előadás keretében emlékezik meg az ’56-os forradalom és szabadságharc eseményeiről.

Meghívott előadó: dr. Drábik János jogász, közíró, a Szabad Európa Rádió nyugalmazott programszerkesztője. Házigazda: dr. Borbély Zsolt Attila, társszervező az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete.

Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk!