A jótett elnyeri méltó büntetését

A népmesékben – meg a mai akciófilmek többségében is – minden jól végződik: a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz megérdemelt büntetését, s az olvasó, néző elégedett lehet.

Az élet azonban nem mindig ilyen igazságos, s olykor a címben idézett Murphy-féle mondás érvényesül, miszerint minden jótett elnyeri méltó büntetését.

Íme, a mondás igazságát alátámasztani látszó igaz történet.

Nemrégiben, a magyar pünkösd napján egy Arad megyei faluban (leírom: Fazekasvarsándon, a történet főszereplőjétől felhatalmazást kaptam rá) egy helybeli lakos, Ágnes asszony (nem az Arany-ballada szereplője) kertjének végében, kerítésén kívül nyöszörgésre, nyűszítésre figyelt fel egy rakás kiskutya részéről (mint kiderült heten voltak, de nem gonoszok, csak elhagyottak, éhesek, számkivetettek). Ágnes asszonynak ugyan van már két eb az udvarában, de annyira megesett a szíve a kis szerencsétleneken, hogy képtelen volt otthagyni őket: bevitte őket udvarába, egy üres ólba, ételt, vizet adott nekik (hirtelen azt sem tudta, mit adhatna az ilyen fiatal, kb. kéthónapos kölyköknek), azóta is táplálja, szeretgeti, simogatja, naponta kiereszti őket, szaladgálni, hancúrozni.

Persze rögtön felmerült benne, hogy mi lesz ezután.

Hogy hét kutyát (a maga kettőjével kilencet) nem tud eltartani igen-igen szerény nyugdíjából (de ha megengedhetné is: hol?), az egyértelmű. Hogy kidobja őket az utcára és sorsukra hagyja, mint egykori gazdájuk, az fel sem merült, lelkiismeretével nem fér össze.

Akkor mégis mi legyern?

A községi állategészségügyi technikus (aki kereken megtagadta, hogy eutanáziálja, azaz egy injekcióval az öröklétbe küldje a kis ártatlan teremtményeket) megadta az aradi befogadó központ telefonszámát. Ott azt mondták, hogy városon kívüli gazdátlanokat nem fogadnak be (nem tették hozzá, de köztudott, hogy elég gondjuk-bajuk van – minimális anyagi fedezet mellett – a gazdátlan városi ebek befogadásához is), viszont átmeneti megoldást javasoltak: ha a községi tanácselnök folyamodik hivatalos úton, talán... A tanácselnök folyamodott, és kiderült: fejenként ötszáz (távolságtól függően ennél kicsivel több) lej ellenében átvehetik a szerencsétlen hajléktalanokat.

Ágnes asszony előzőleg azt mondta: anyagi áldozatra is képes lenne a (számára teljesen idegen) kiskutyák biztonságba helyezéséért.

A község polgármestere együttérző, emberséges embernek bizonyult – az előbbinek azonban anyagi lehetőségeit messze meghaladja a legalább 3500 lej, utóbbinak a költségvetési szabályok tiltják ekkora összeg kiutalását.

Hát akkor most mi lesz?

A történetet talán úgy két hónappal ezelőttről kellene kezdeni, amikor a szuka hetet fiadzott (bizonyára meg is bánta szegény).

Valamikor, a mostaninál tán kevésbé emberségesnek mondott, de racionális gondolkodású világban az ilyen dolgokat úgy oldották meg, hogy az újszülött és nemkívánatos macska- és kutyakölyköket egyszerűen vízbe fojtották vagy a pöcegödörbe dobták, s pár perc alatt elvágták a további komplikációk zsinegét. Durva, de radikális megoldás volt.

Aki a hét kiskutyát napjainkban sorsukra hagyta, bizonyos fokig emberséges volt – maga is megnyuvaszthatta volna a kölyköket, de minden bizonnyal nem vitte rá a lelkiismerete: inkább a sorsra, vagy embertársaira, a társadalomra bízta a döntést.

És lám, akadt egy nála még emberségesebb, akinek viszont óriási, és pillanatnyilag megoldhatatlannak tűnő gondokat okozott. Ágnes asszony könnyes szemmel meséli, hogy éjszakánként a kutyakölykök sorsa fölött töprengve riad fel.

A megoldás a körülmények ismeretében csak az lehetne, ha a kölyköket valaki befogadná.

Akinek egy aranyos, fekete színű, valószínűleg juhokat őrző pásztorkutya leszármazottjára (akárhányra, hétig terjedőleg) lenne szüksége, jelentkezzen.