A meggypiros mez varázsa

2016. júniusában 30 év után újra szurkolhattunk élőben saját nemzeti labdarúgó válogatottunknak. Korosztályom így természeten én is csak álmodozhatott róla, hogy ez egyszer bekövetkezik. Elmesélték apáink és nagyapáink, milyenek voltak az 50–60–70-es évek, de megélni akkor tudtuk először. Még azokat is, akik nem érdeklődnek a foci iránt, elkapta valami várakozás, valami láz. Tisztában voltunk a válogatott képességeivel, tisztában voltunk, hogy nem nyerjük meg az Eb-t. De azzal is tisztában volt és van a szurkoló, hogy 90 perc alatt ezek a gondolatok egyszer sem jutnak eszébe, mert szurkolni akar, örülni a gólnak, vagy hajtani-űzni a nemzeti tizenegyet. És ezt teszi megannyi magyar Pozsonytól Brassóig a rádióra, TV-re, internetre tapadva, városok utcáin, falvak terein.

Így jött el 2016. június 14-e, amikor Ausztriával játszottunk az első mérkőzésünket. Budapesten a Szabadság téren voltam ekkor. 0:0-s félidő után felrobbant a város, mikor az első gól bement. A második magyar találatnál indult el, amit még nem látod sem Budapest, sem a magyar haza mostanában. Örömünnep, egység, önfeledt ünneplés mindenfelé. Nem számított ki honnan jött, ki mit gondol a világról. Spontán öröm volt a villamoson, a tereken és utcákon, a lakások és házak készülékei előtt.

Majd pár nappal később már a francia Riviérára tartottunk, Marseille-be. Három gimnáziumi osztálytárs, akik alig 48 órával az esemény előtt szereztek jegyeket. Genova felett egy erdőben aludtunk, majd másnap a Földközi-tenger még igencsak hideg vizében fürödtünk meg. A marseille-i Olimpiai Stadion piros-fehér-zöldbe borult. 1:1 lett az eredmény, hatalmas küzdelem végén. Bár a meccsnek akkor már 20.00 órakor vége volt, még 1 órával később is a magyar himnuszt énekeltük, a válogatott sem tudott levonulni a pályáról.

Mikor e sorok az újságba kerülnek, talán már lement a Magyarország–Portugália-mérkőzés. Egy olyan Eb-n, ami rendhagyó sok szempontból. Egy olyan Eb-n, amit nem egy ország rendez. Egy olyan Eb-n, amit a COVID árnyékában szerveztek meg. Egy olyan Eb-n, ahol a magyar válogatott az F, a „halálcsoportba” került, így hivatalosan egyetlen mérkőzéseken sem mi vagyunk az esélyesek – ezzel tisztában is vagyunk.

De ugyanakkor olyan Eb-n, ahol Budapest is rendező, az egyetlen, ahol a telt ház lehetséges, és meg is valósul, és talán először és utoljára, a Puskás Ferenc Stadion 97%-át a magyar szurkolók tudják megtölteni. Mert ha nem lett volna COVID, akkor fele-fele arányban jöhetnek a magyar, portugál és francia szurkolók. De ez most nem így van. És olyan Eb-n, ahol a magyar nemzeti válogatottat, igen, nemzeti válogatottat, mert Pozsonytól Brassóig lesz szurkolás, mindenhol bátorítják.

Nekünk, azaz a csapatnak és a szurkolóknak csak kettő feladatunk van – legyen bármilyen eredmény kedden (szerk. megj.: a magyar csapat 3:0-ra kikapott), aztán szombaton és jövő szerdán: élvezni a labdarúgó Európa-bajnokságot és becsülettel küzdeni minden, a magyar nemzeti válogatottnak szurkoló emberért! És akkor felülírja 2021 azt a bizonyos 2016-osat is.

Miklós Gábor,

a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója