A meggypiros mez varázsa – 2021

Amikor magunkat ünnepeljük: a válogatottunkat, a közösségünket, a nemzetünket, kinek mi fontos. Hiába a forró júniusi aszfalt a lábunk alatt, hiába van még 3 óra a kezdésig. És persze nem mi vagyunk az esélyesek, de most nem számít. Mert elkezdődött.

15 órakor végeláthatatlan tömeg, pontosabban a mi szurkolói közösségünk indul neki a budapesti Dózsa György útnak. Nem látni, nagyon nem látni a végét a tömegnek. A tűző napon durrannak a piros, a fehér és a zöld füstbombák, szólnak a dobok, skandál a magyar tábor. Újabb és újabb százak és ezrek érkeznek a Hősök terére. Tán még Gábriel arkangyal is mosolyog ott fent az obeliszk tetején, mert tudja, mi kezdődik hamarosan.

Megindulunk. Szűnni nem akar a Ria-Ria-Hungária, a Hajrá! Magyarok!, vagy az „Éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet!”. A Dózsa György utat szegélyező házak látták már a szovjet tankokat 1956-ból, a munkásőr felvonulásokat az 1960–1970-es évekből május 1-jén. De ilyet még nem láttak. Magyarország a labdarúgó Európa-bajnokság egyik házigazdája és résztvevője is. Sőt az egyetlen, amelyik telt házzal engedi a mérkőzéseket, mert a COVID elleni harcban európai és világszinten is kimagaslóan teljesített. Köszönet érte mindenkinek, nélkülük elsősorban mi, de a Dózsa György úti házak és a Városliget fái sem látták volna a 20–25 ezer ember vonulását.

Az Ajtósi Dürer soron a negyedik emeletről egy idős, talán 80 év feletti házaspár integet, a bácsi a magyar zászlót lobogtatja. Nem lengeti, hanem lobogtatja! Megállunk, és több ezren egyszerre köszöntjük őket: „Szervusztok, szervusztok!”

A Stefánián már nem lehet leejteni egy gombostűt sem, még az Olasz Nagykövetség és a Magyar Földtani Intézet is életre kel. Különböző baráti, szurkolói csoportok találkoznak, megszólal a „Magyarország, Magyarország, Magyarország éláééé!”. Közben üzenetváltás Erdélybe, Székelykocsárdra. Ott is tűkön ülnek.

S ott magasodik a Puskás Ferenc Stadion, Európa egyik legmodernebb sportszentélye. A bejutás is magas színvonalon szervezett, minden könnyedén megy. Még 1,5 óra a kezdésig. Aztán fel a harmadik karéjba. Ha lenézünk a mélybe, szó szerint a mélybe, szinte szédül az ember. A stadion akusztikája több mint kiváló, s onnan nagyon magasról is nagyon jól lehet látni.

Aztán kijönnek a főszereplők a gyepre, körbenéznek. Nem tudom, mi játszódik le bennük, mikor felharsan az első üdvözlés a szurkolók részéről. A hangulatban nem is lehet hallani a hangosítást. A magyar szurkolók ovációja mindent elnyom. Már csak 1 óra. Jönnek a bemelegítésre a játékosok és a játékvezetők. A kis portugál tábor szemben, lehetnek vagy kétezren, lelkesen köszöntik a sajátjaikat. Tisztelet nekik, reméljük, jól érezték magukat. De mindent megtettünk, hogy hangunk elnyomja, megsemmisítse az övékét. Vagy bárkiét. Még a hangosbemondóét is.

Végül nem sokkal 18.00 óra előtt felcsendültek a himnuszok. Először a portugál utána a magyar. Az arénában és az arénán kívül is. A hangosítást már nem is hallottuk, csak a stadion falai visszhangozták énekünket. Félelmetes akusztikája van a Puskás Stadionnak! S ehhez még a látvány: a magyar kapu mögött, a szurkolók megszervezte és felmutatta óriásképen Gábriel arkangyal. A Hősök terén Ő tartotta fel a fáklyát. S most a stadionban is Ő bíztatott minket.

Mindezeket a felemelő, magával ragadó érzéseket nem lehet leírni, talán a TV-ből sem megy át. Csak átélni lehet. Még Theodor Jumătate, a romániai Gazeta Sporturilor sportlap újságírója is csodákat írt rólunk. Akkor azért tényleg nem lehetett rossz az élmény.

A mérkőzésről sokan írtak már. A lényeg, hogy a legapróbb megmozdulást is tapssal köszöntük meg a csapatnak. 90 percen át buzdítottuk a magyar nemzeti válogatottat, és a válogatott akart, hajtott, koncentrált. Pont, ahogyan vártuk, pont, ahogyan akartuk. Az eredmény sem volt már fontos. Mert ki lehet kapni, ha mindent megtettél, és tudásod legjavát adtad. Akkor el kell ismerni a jobb csapat teljesítményét, gratulálni nekik, és tanulni tőlük, mert érdemes.

Még két pillanatot fontos megemlíteni. Az egyik a lesgól. Volt akkor 30 másodperc. Amikor nem tudod, mi történik, hogyan kerül 1 liter sör a nyakadba, de ez nem számít. Kinek a feleségét öleled meg és csókolod meg az alattad lévő sorban – ez sem számít. Vagy ki zuhan rád a felsőbb sorokból... Nem adták meg a gólt – hozzáteszem jogosan. De azt a 30 másodpercet sem veszi el tőlünk már senki sem.

A másik nagy pillanat, amikor látod a piros-fehér-zöld zászlókat, amelyek beborítják a stadiont. Tiszacsege, Szekszárd, Győr, Orosháza, Debrecen, Kassa, Beregszász, Budapest, Székelyudvarhely, Dunaszerdahely és még rengeteg magyar falu- és városnév a zászlókon. Az összetartozásunk öröme és létezésünk bizonyítéka, amely újra és újra a miénk!

Hazafelé pillantottuk meg a Rákóczi-hídnál épülő új MOL-székházat, amely Budapest legmagasabb toronyháza lesz. A kivitelező Market Zrt. piros-fehér-zölddel világította ki a félkész épületet 100 méter magasan. Apró figyelmesség, meccs utáni örömforrás. Így az „éjjel (tényleg) soha nem ér véget”.

Szombaton újra zúgjon a Ria-Ria-Hungária!

Miklós Gábor,

a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója