A Zárda így is, úgy is visszahív

A minorita atya szentbeszédének hangulatát a jubilánsok és a velük együtt emlékező tanárok kis csapata a templomból magával vitte a Zárdába.

Miután az öreg gesztenyefa árnyékában elkészült néhány fénykép, egy hűvös tanterem csendjében tovább gombolyították a páter gondolatainak fonalát.

Felröppent néhány Esterházy Péter-mondat:

– Az ön sorsa kinek a kezében van? – kérdeztem tőle támadóan.

– A magaméban. Csak a kezem van Istenében...

Lehet, gyakran úgy érezzük, a Gondviselés nem tartja tenyerében sorsunk jórafordulásának ügyét, de bátorít, ha arra gondolunk, vannak segítő erők.

Segíthet a család, a barátok, az iskolában kapott útravaló. Így az átgondolt törekvések könnyebben elvezetnek a kitűzött célhoz.

Annak a nemzedéknek, amelynek ez a kis csapata Aradon, június 18-án 50 éves érettségi találkozóján ünnepelt, olyan idők viharaival kellett szembesülnie, amelynek leküzdéséhez jól fogott a segítség.

A 11 – éppen egy futballcsapatra való – jubiláns tisztában van azzal, hogy olyan nagyon sok gólt ők már nem rúghatnak az előttük álló években, évtizedekben (?), inkább jól szervezett védőjátékra, esetlek elkeseredett bekkelésre lesz szükségük.

Kegyelettel emlékeztek egykori ösztályfőnökükre, Husztik Katalinra, a többi tanárra és osztálytársra, Roşianu Ilona tanáruknak egy levelezőlapon kívántak mielőbbi gyógyulást.

Azok a VIII. osztályosok, akik 1957 őszén a 4-es számú Középiskolába iratkoztak, 1961-ben már a Ioan Slavici Líceum magyar tagozatának végzőseiként hagyták maguk mögött az iskolapadokat.

Mi ez a történet?

Sors, vagy inkább sorstalanság?

A közös éneklés, a jó hangulatban elfogyasztott ebéd visszavitte az időben a jelenlevőket. Az eltelt fél évszázad így nem is tűnt olyan hosszúnak.

Mi lesz 10 év múlva?

Inkább 5 év múlva!

Hát találkozunk!!!