Az erdélyi magyar televíziózásról, a Duna TV elmúlt 20 évéről: A tájékoztatás a legfontosabb

Az összmagyarság műholdas televíziójának ötlete a Magyarok III. Világtalálkozóján fogalmazódott meg, 1992 augusztusában Budapesten. 

Csoóri Sándor vezetésével megalakult a Hungária Televízió Alapítvány, és megkezdődtek egy új műholdas televíziós csatorna előkészületei. Kezdetben még Hungária Televízió néven említik. A mai név közvetlenül az indulás előtt született meg. A kísérleti adások november 1-jén kezdődtek napi három órában. A Duna Televízió műsora 1992. december 24-én 17-órakor indult egy közvetítő kocsiból, s mára öt kontinensen, tizenötmillió nézőhöz jut el, hidat teremtve az anyaország és a határon túli magyarok között.

Puskel Tünde Emese aradi tudósító már a kezdetektől részt vett a műsorkészítésben. 1990–94 között – az aradi helyi televízió magyar műsorának megalapítója és főszerkesztője, majd a Duna TV, a Magyar Televízió, a bukaresti RTV magyar adása számára készít híreket, riportokat, tudósításokat és dokumentumfilmeket.

Arról beszélgettünk, hogy az elmúlt 20 év milyen átalakulásokat hozott az erdélyi magyar televíziózásban, a Duna televízió munkájában, hogyan fejlődött gyerekcipőből nagykorúvá az erdélyi magyar televíziózás.

– Rögtön a forradalom után magyar adás csak Bukarestben volt, addig sehol senkinek nem volt lehetősége, alkalma arra, hogy megismerkedhessen ezzel a munkával. Aradon, a helyi televízióban a román adás már 1990 januárjában beindult, én február elején indítottam el a magyar adást. Mivel szórvány vidéken élünk, nagyon kevesen vannak, akik képzettek magyar televíziózásban, ezért azonnal kapott a lehetőségen a bukaresti televízió magyar adása, később a kolozsvári stúdió, a szegedi körzeti stúdió, a magyar televízió, hamar terjedt a hír, hogy mi itt Aradon már dolgozunk, és kérték az anyagokat. Nemigen tudtak mások is bekapcsolódni ebbe a különös munkába, mert kezdetben hazai magyar szakemberek hiányában nem indult médiaképzés. Mi még Budapesten tanultunk, ám az utóbbi évtizedben már Kolozsváron és Marosvásárhelyen is elindult az elektronikus médiaszakemberek oktatása. Jórészt innen kerülnek ki a mai televíziós stábok magyar munkatársai.

– Honnan indult a Duna televízió? Hogy kezdődött? Milyen szakemberekkel?

– A Magyarok Világszövetsége határozta el, hogy kellene egy olyan televíziót indítani, ami a világ magyarságához szól, főként a határon túli magyarokhoz, hiszen nekik nem volt semmi más lehetőségük megismerkedni a magyar közélettel, kultúrával. Azon kívül az anyaországiak egyre nyitottabbak lettek a határon túli magyarság felé, hiszen korábban politikai okokból ez tabu volt. A nyitást a Duna TV teremtette meg, óriási szenzáció volt például a csíksomlyói búcsú közvetítése, amely a mai napig egyesíti a világ magyarjait, így alakult ki szép lassan a nemzet televíziója.

Az 1990-es karácsonyi kísérleti adás még távolról sem jelentette a saját műsorok gyártását. Kezdetben a MAFILM Róna utcai telepéről „lőtték át” az Antenna Hungária műholdas állomására,akkoriban gyakran láthatták az akváriumi halakat éjszakai „műsorként”. Ez a műszaki lehetőségek felmérését szolgálta. 1994-től teljesedett ki az adás, miután megkeresték azokat a magyar szakembereket, akik már előtte itt-ott dolgoztak helyi televízióknál, és így jutottak el hozzánk Aradra is.

Nekem akkor már volt két év múltam a helyi tévénél, de természetesen itt csiszolódtam, itt tanultam meg a szakmát, együtt a többiekkel, egymást tanítva.

Budapestről jött egy szerkesztőségi csapat, kijelentették, hogy amennyiben hajlandók lennénk együttműködni velük, ők szívesen fogadnának anyagokat ebből a régióból is. Gyakorlatilag így indult az egész.

Eleinte elég kevés városból dolgoztunk be, Arad azonban úttörő volt. A mi munkánk nem csak Arad megyére terjedt ki, hanem Temes, Hunyad megyét is bekapcsoltuk, sőt eleinte mi jártunk át Szalontára is. Emlékszem, még kölcsönautóval forgattunk Kolozsváron abban az időben, de Németországban is filmeztünk.

A tudósítói munka felelősségteljes és nagyon szerteágazó: a sporttól kezdve, a politikán át a művészetekig mindenhez kell egy picit érteni, mindent meg kell tudni közelíteni. Egy kicsit a hályogkovács munkájára emlékeztet…

Kezdetben nagyon sok nehézségbe ütköztünk, mert az államvédelmi szervektől kezdve az intézményekig, mindenki gyanakodva nézte a munkánkat, árgus szemekkel figyelték anyagainkat, bizonyos helyekre be se engedtek forgatni.

Az évek hosszú során objektivitásunknak, komolyságunknak köszönhetően el tudtuk fogadtatni magunkat. Szívesen hívnak mindenhová, úgy érzem, mára dicsőség az, ha valaki bekerül a Duna TV-be.

Sára Sándor filmrendező 7 évig irányította ezt a „nagy stúdiót” – tulajdonképpen az volt a mi iskolánk. A sokszínű nyelvi és kulturális közegből jövő munkatársakkal együtt rengeteg képzésen vettünk részt. Buglya Sándor, a Mafilm és Movi rendező-opertőre vezetésével sokat törődtek azzal, hogy minél magasabb szakmai színvonalon tudjunk dolgozni, mert óriási egyenlőtlenségek voltak a földrajzilag is színes területeken.

Operatőr kollegám, Sándor István, akivel a kezdetektől fogva 2000-ig együtt dolgoztam, esküvői filmezéseken „csiszolódott”, ez ma már elképzelhetetlen.

Az erdélyi csapat szakmailag helyt állt, mondhatnám azt is, hogy mi mindig a legképzettebbek voltunk, ha összehasonlítom magunk pl. Kárpátaljával.

– Hogyan látja a fejlődést a kezdetektől napjainkig?

– Szakmailag óriásit fejlődött, ég és föld a kezdetekhez viszonyítva, hogy milyen színvonalra jutott a Kárpát-medencei tudósítói hálózat. Most már van egy minimum, ami alatt nem is lehet dolgozni. Az elején bármilyen sok amatőr megoldást elfogadtak, most már szigorú technikai paramétereket szabnak meg, amelyekhez az elméleti tudáson kívül a legmodernebb technika is kell. Amikor HD-re (High Definition – a felbontási specifikációkból adódó előnyösebb megjelenítési lehetőség) áttértek, akkor elég sokan kiestek a stábból, hiszen nem tudták megteremteni a megfelelő feltételeket. A nagy stúdiókat ellátták, felszerelték, a kisebb csapatok – mint például a miénk – pályázatok útján próbálják beszerezni maguknak a technikát. Ebben a kamera fontos szerepet játszik, de az utómunkálatoknak legalább akkora a szerepe, ezt pedig nem lehet alacsony műszaki színvonalon megoldani. A televíziózás méregdrága, nem lehet csak úgy egyik napról a másikra lecserélni a technológiát. Emiatt napjainkban nagyjából 50 külföldi stáb látja el a napi feladatokat az MTVA megbízásából.

– Aradon az önkormányzatnak és az RMDSZ-nek köszönhetően ma már van egy stúdió, ahol együtt dolgozhat a csapat. Nem volt ez mindig így.

– Nagyon hosszú ideig rengeteg embernek otthon volt a saját „stúdiója”, mi is otthonról dolgoztunk. Kazettákon küldtük Budapestre a kész anyagot, nem volt más lehetőség. Mindig kerestünk valakit, aki éppen utazott Pestre, így oldottuk meg. Volt olyan, hogy egy hétig tartott, amíg az anyag lement adásba. Most már sokkal könnyebb. Ma már délben, ha van egy esemény, az esti hírekben benne tud lenni.

Itt Aradon a legnagyobb ügy a Szabadság-szobor kérdése volt, aminek minden pillanatát nyomon követtük, és tulajdonképpen ez volt a legnagyobb szakmai kihívásunk.

A férjemnek (Puskel Péter újságíró-helytörténész – szerk. megj.) gazdag aradi fotógyűjteménye van, amelynek a segítségével bemutattuk az egész szoborügyet már a kilencvenes évek közepén. Ez óriási szenzáció volt, mert ellenzői azt hangoztatták, hogy a szobor Nagy-Magyarország jelképe. Mi pedig a Duna TV segítségével meg tudtuk mutatni, hogyan is néz ki a Szabadság-szobor, amit addig senki nem látott. 1999-ben a kihozatalát is filmeztük kora délután, ami este – már szinte egyenesben – lement a Duna TV-ben. Mivel ez fantasztikusan gyors és profi munka volt, meg is kaptuk abban az évben a MÚRE Nívó-díját. Egyébként az évek során külföldi tévéfesztiválokról is hazahoztunk néhány díjat.

– Ön hat éven keresztül nyaranta médiatáborokat szervezett. Ez ma már nincs. Lesz még a jövőben?

– A Középiskolások médiatáborát azért szerveztem, hogy tudatos nézőket, olvasókat formáljak, és persze utánpótlást a hazai magyar elektronikus médiumok számára.  Érdekes volt látni, ahogy fölfedezik ezt a különös világot, ahogy egyre beljebb haladnak a virtuális műsorgyártásban és jobbnál jobb anyagokat készítenek. A tábor végén már újságot szerkesztettek, rádió- és tévéműsort állítottak össze, ami be is ment élő adásba. Neves sajtószakembereket hívtunk meg előadóknak, játszva tanultunk, élveztük mi is, a diákok is ezt a közösségépítő kollektív munkát.

Egy ilyen tábor megszervezése, levezetése nagyon nagy munka, sok utánajárás, nagyon sok idő. Én már nem vállalkozom egyedül erre, viszont segítséggel talán még belevágnék.

– Minek tudható be, hogy régiónkban kevés a magyar sajtós?

– Kevés a szakember, mert kevés a gyermek. Ebből a kevésből nagyon kevés, aki jó. Ma már nagyon jónak kell lenni ebben a szakmában ahhoz, hogy megmaradj. Alkati kérdés, nyelvérzék, műveltség kérdése is.

Aradon a humán képzés kicsit háttérbe szorul. Akadnak jó képességű, tehetséges gyerekek (Puskel T. Emese magyar nyelv és irodalom tanár az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban – szerk. megj.), akiket nyolcadikig „kinevelek”, de a későbbiek során sajnos kialszik bennük a láng. Sokan anyagilag nem éreznek elég motivációt és más foglalatosság után néznek. Csak a legkitartóbbak maradnak meg a pályán. Lehet, hogy szerénytelenségnek tűnik, de aki ma Aradon a magyar tévézésben mozog, az mind nálam kezdte…

– Puskel Emese hogy bírja még mindig?

– Ez egy életforma. Ha Péter, a férjem nem lenne újságíró, bizonyára nem biztatott volna anno, hogy próbáljam ki. Egy hétköznapi szakmával rendelkező férj nem nézi el a feleségének, hogy folyton az alkotás lázában égjen, de ez mindkettőnknek édes teher. Ha három napig nem történik körülöttem valami, nekem már hiányzik. Nagyon nehéz szakma, mert csapatmunkát igényel, de én imádom.

A televíziózás látvány-műfaj: nagyon fontos, hogy jó legyen az operatőr is, hiszen ő a kulcsember: itt a kép a legbeszédesebb.

Húsz év alatt már sok mindent megéltem, néha magam is csodálkozom, hogy ez a ritmust még nem terhes, ám, ha jó a csapat, az nagyon motivál, egy-egy jól sikerült alkotás jóleső érzéssel tölt el. Sajnos mára a politikában, a kultúrában, a vallásban, a közéletben is érződik egyfajta sematizmus. Éppen ez az érdekes ebben a szakmában, hogyan tudod mégis felpörgetni, érdekessé, színessé, varázsolni, hogy lehetőleg ne legyen unalmas. A távirányító mindig kéznél van, ha nem jó, a néző keres másik csatornát.

Visszatérve a csapatmunkára, úgy látom, hogy manapság gyakran a szakmai siker és profizmus rovására megy a pénzszerzés öröme. Ez pedig nem tesz jót a közszolgálatnak. Lásd a kereskedelmi csatornák műsorait.

Nagyon szeretem ezt a hivatást, de egyszer mégiscsak abba kell hagyni, akkor szeretnék egy fiatal csapatot magam mögött hagyni.

– Szakmai fejlődésről már beszéltünk. Milyen változásokat hozott még az elmúlt 20 év?

– A televíziósi szokások is megváltoztak. Eleinte egy riport 8–10 perces volt, ma már 3 perc alatt el kell tudni mondani ugyanazt, de én azt érzem, hogy ma már 3 perc alatt sokkal több mindent el tudunk mondani, mint annak idején 8–10 percben. Megszoktam, hogy sokkal tömörebben fogalmazok, csak a lényeget szűröm ki mindenből. Korábban egy interjú alany beszélhetett 2–3 percig, ma 20–30 másodperc az ideális. Felgyorsult az idő mindenben. Nagyon érdekes, hogy mennyire megváltozott minden. Annak idején minket úgy tanítottak, hogy a személyiséged legyen láthatatlan a tudósításban, ma meg pont az ellenkezőjét várják el, ma fontos a riporter személye.

A mi munkánk a híd szerepét tölti be, mert ha mi nem lennénk, akkor Németországban, Izraelben vagy Amerikában soha aradiakat nem látnának. Sokszor kapunk külföldről visszajelzést, hogy mennyire jó volt, hogy Aradról látták ezt a műsort, vagy azt a hírt, riportot, bármit.

A Duna TV ma már öt kontinens 15 millió magyarjához szól, így Arad is bekerül a világ vérkeringésébe, de nem csak Arad, hanem a környék minden kis települése általunk. Mindenhová eljutottunk már, ez jóleső érzés azok számára, akik a távolból nézik, hogy szülővárosukban mi történik, így értesülnek arról, hogy Arad fontos bástyája a magyarságunknak, történnek jó és kevésbé jó dolgok egyaránt, amikhez nekik is van közük.

Pályázatokon is részt veszünk, pl. az egyik legutóbbi nagy ívű munkánk, amit pályázattal nyertünk, az aradi polgármesteri hivatal számára készítettünk Arad épített örökségéről egy háromnyelvű filmet. Ezek a munkák számunkra nagyon fontosak, és elsősorban a filmgyártás az, ami szakmailag már egy komoly színvonalat jelent. Ilyen nagy munka megfelelő technikai körülményeket és jól felkészült szakembereket igényel, ehhez profinak kell lenni. Ilyen jellegű filmeket egyre gyakrabban készítünk, és a közeljövőben erősíteni szeretnénk ezt az irányt, akár megrendelésre, akár a televízió számára.

– Milyen befolyással van a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) a Duna televízió műsoraira?

– Magyarországon volt mindig is egyfajta törekvés arra, hogy a Duna TV függetlensége ne legyen örök, ne csak a külhoni magyarokat szólítsa meg. Ez hosszú ideig nem sikerült, hiszen azok is ellenkeztek, akik ezt létrehozták, mi magunk is szerettük volna megőrizni magunknak, de mára a helyzet gyökeresen megváltozott.

Megalakult az MTVA, a nagy olvasztótégely. A Duna TV most már nem tud úgy elkülönülni, mint korábban, bár két csatornán is sugároz.

Ami pozitív változás, hogy van lehetőségünk a saját filmjeinket is bemutatni, sőt, mi már készítettünk is egy jó párat. Nem csak hírek, rövid riportok bemutatásával foglalkozunk, mint régebben, hanem hosszabb lélegzetvételű filmeket is forgatunk, melyek elkészítésére lehet nyerni pénzeket különböző pályázatokkal. Mi örülünk annak, ha be tudjuk mutatni egy-egy település életét, szerkezetét, hétköznapjait, ünnepeit. Nagy dolog ez a mi szórványéletünkben, köldökzsinór, ahogy azt szokás mondani.

Tíz éven keresztül a Duna TV egyáltalán nem közvetített reklámokat, tiltotta a műsorpolitika. Ma már ez a terep is nyitott, mert egyrészt alapítványi támogatással működik, másrészt az állam is támogatja a csatornát. Most már teljesen más lábakon áll, az MTVA vezetősége dönt arról, hogy mit, mennyiért és hogyan közvetítsen. A tájékoztatás a legfontosabb, a legnagyobb igény ma is a hírekre van. Most az a tendencia, hogyha elkészül egy hír, ugyanazt leadják a rádióban és az MTI-nek is. Az MTVA-n belül mindenki mindenhová dolgozik.

– Húsz év hosszú idő. Van valami, ami igazán emlékezetes ebből az időszakból? A leges leg?

– Számtalan leges leg volt, amik együttesen olyan színessé és változatossá tették a saját életemet is, hogy sokszor úgy érzem, öt ember élete is kevés ahhoz, hogy átélje mindazt, amit eddig nekem sikerült. Ez a sokszínűség, ezerarcúság az, ami tartja bennem a lelket, és ami miatt vonzónak találom ezt a szakmát. Egy humoros esetet is említek: az EU romániai csatlakozási főbiztosa Verhaugen és Năstase elnök temesvári találkozóján történt, hogy forgatnunk kellett, és akkreditáció nélkül küldtek el bennünket. Így teljes inkognitóban, a küldöttséggel egyszerre kellett „belógnunk” a díszlépcsőn. Én magabiztosan, mosolyogva vonultam az élen, amikor is elém ugrott egy szervező, és diadalmasan átnyújtotta nekem a Verheugennének szánt hatalmas virágcsokrot. Én illedelmesen megköszöntem, és feltűnés nélkül, egyenesen az első sorokban foglaltam helyet. Így remek anyagot forgattunk a Duna számára. Sok fontos eseményen jelen voltunk. Mi filmeztük a román–magyar alapszerződés aláírását is Temesváron.  Ez pedig a poklok-pokla volt, bottal kergették egymást az operatőrök, hogy a legjobb riporteri állásokat elfoglalják maguknak a szűk teremben.

Nehezen tudnék válaszolni arra is, hogy melyik a kedvenc területem, mert mindenben egy kicsit benne vagyok és mindent szeretek. Változatos, színes, izgalmas, hiszen mindig meg kell újulni, két egyforma, de még hasonló helyzet nincs.

Az elmúlt 20 évben több ezer anyagunk került képernyőre. Óriási volumenű munka ez, ami nagyon nehezen követhető nyomon nap-nap után. 

Volt olyan, hogy egy hónapban csak a Duna TV-ben 40 anyagot forgattunk, azon kívül még ott volt az MTV is. Szép emlékű szegedi stúdióját éveken át napi rendszerességgel tudósítottam telefonon. A bukaresti és a kolozsvári magyar adást rengeteg anyaggal tömtük, ma már ők is keveset rendelnek. A szűkös anyagi keret a közszolgálati tévécsatornákra rányomja bélyegét. 1992-ben, amikor elindult az adás, még II. János Pál pápa is köszöntötte magyar nyelven az első magyar nyelvű műholdas adás nézőit. Azóta rengeteg szakmai és közönségdíjat kapott a Duna TV, amihez mi is hozzájárultunk aradi jelenlétünkkel.