Az óvodapedagógus legyen a kisded nevelésének a gyámolítója

A Kolozs megyei Detrehemtelepről indult, Marosvásárhely és Nagyenyed után az első Arad megyei állomás Szapáryliget volt, az utolsó pedig az aradi Kincskereső Óvoda. Időközben volt még óvónő Nagyvarjason és Zimándújfalun is.

Több mint negyven év óvodapedagógusi hivatás után fejből idézi az egykori kisóvodás „aranyköpéseit”, olyannyira, hogy még a helyszín és a kisgyermek neve is frissen él benne. Soha, egy pillanatig sem merült fel, hogy más pályát válasszon.

2011-től nyugdíjas, viszont az óvodától nem szakadt el még teljesen, ugyanis a délutáni napközis csoport óvó nénije jelenleg is. Családja után az óvoda a legfontosabb az életében.

Király Klárát nem kell bemutatni Aradon, pedagógusi pályafutása alatt több mint ezer gyermek fordult meg a keze alatt, és valahányszor egykori tanítványairól beszél, megtelik a szeme könnyel.

Szakmájában nem keveset teljesített, de a pedagógus mögött is van egy ember, egy egykori kislány, aki vidéken nőtt fel, ismerte a közeli erdő minden fáját, fűszálat, bokrot, virágot a környéken.

Ezt a kislányt és a későbbi embert szerettem volna megismerni, amikor meglátogattam Király Klárát a Kincskereső óvodában. Finom kávé és csokoládé mellett beszélgettünk az óvoda tavaly kialakított ebédlőjének kellemes környezetében.

– Szüleim már akkor elváltak, amikor én még meg se születtem.  Édesanyám nagymamámmal együtt nevelt minket – nővéremet, a nagyon korán árván maradt unokabátyámat és engem – 1963-ig, nagymamám haláláig.  Édesanyámnak dolgoznia kellett, mi nagymamám felügyelete alatt voltunk, talán a körülmények is alakították így, hogy hamar önállóvá váltam. Nem akarom fényezni magam, de nagyon gyorsan tanultam, fogékony voltam. Első dolgom, mikor az iskolából hazaértem, a tanulás volt, amíg nem végeztem a leckéimmel, addig semmi mást nem csináltam. Igaz, hogy szerettem is tanulni, önálló voltam, egyetlen tantárgyból szorultam csak segítségre: matematika, azon belül pedig a szöveges feladatok. Inkább humán beállítottságú vagyok, de érdekes, hogy a fizikát, kémiát is nagyon szerettem mindig, egyedül a mateknak egy bizonyos része volt, amivel nem tudtam megbarátkozni. Érdekes módon a későbbiekben, amikor a kislányom volt I–IV. osztályos, akkor nagyon jól mentek a szöveges feladatok. Szóval ez egy rejtély még számomra is.

Különösebb tanulási módszerem nem volt, szerettem hangosan tanulni, nagyobb koromban pedig zene mellett. Nagyon szerettem a magyar irodalmat, igazi kedvenc tantárgyam a pedagógia lett, amikor már bekerült a tananyagba.

Nagyon élénk, játékos, pajkos kislány voltam. Szerettem közösségben lenni, sosem voltam én-központú gyerek, de nagyon szerettem irányítani. Óvodás koromban imádtam szerepelni, szerettem a verseket, meséket, énekeket, a mondókákat, a mozgásos, labdás játékokat. Gyermekkoromban előfordult, hogy pajtásaim nem értek rá játszani, és én egyedül voltam, olyankor a labda volt a legjobb barátom.

Az I–V. osztályt szülőfalumban végeztem. Egykori óvó nénimmel, tanító nénimmel szoros kapcsolatot ápoltam mindvégig. Tanító nénimmel kissé döcögősen indult a viszonyunk – talán szigorúságából adódóan –, de aztán közel kerültünk egymáshoz olyannyira, hogy a későbbiekben, mikor már elkezdtem én is tanítani, a téli szabadság alatt volt eset, hogy megkért, helyettesítsem egykori iskolámban.

Mivel a faluban időközben megszűnt a magyar tagozat, így az V. osztály II. évharmadától felkerültem Marosvásárhelyre, azzal a céllal, hogy majd a VIII. osztály után abba a tanító- vagy óvónőképzőbe felvételizek, amelyikbe akarok.

Azonban úgy alakult, hogy 1967-ben, amikor végeztem a VIII. osztállyal, a marosvásárhelyi tanítóképzőben éppen nem volt felvételi, ugyanis akkoriban figyelték, hogy kb. hány pedagógusra van szükség és annak függvényében indítottak egy újabb szakot. Így kerültem Nagyenyedre, a Bethlen Gábor Kollégiumba, itt végeztem 1972-ben az óvónőképző tagozaton.

Gyönyörű diákévek voltak Vásárhelyen és Nagyenyeden egyaránt. Mindkét városban nagyon szerettem, de Nagyenyed valahogy jobban a szívemhez nőtt az ott töltött évek során. A Bethlen Gábor Kollégiumban sokoldalú nevelést kaptam, melynek alapja a fegyelem volt. Nagyon szigorú és mégis emberbaráti rendszer volt a kollégiumban, ahol tanár–diák kölcsönösen tisztelte egymást. A fegyelem mögött nem félelem volt, hanem szeretet, tisztelet és példamutatás, ami – szerintem – egy jó pedagógus legfontosabb feltétele.

– Voltak-e meghatározó személyek az életében? Példaképek akár…

– Ötödik osztályos koromban Eckhárdt Judith volt a magyar szakos tanárnőm, aki Tordáról került a falunkba. Személye, egyénisége, lénye meghatározó volt egész életemen keresztül, ez a pedagógus-modell előttem állt mindig.

Megemlíteném még a tiszteletes urat, aki nagyon rövid ideig volt csak a faluban, és aki játékosan vezetett be a vallás világába. Összeültünk nála és játszottunk, népi játékokat tanultunk tőle, gyerekkorom egyik példaképe volt ő is.

A képzőből szeretném még megemlíteni Nemes János aligazgató urat, aki a hegedű-művészetet tanította, és Izmael László történelemtanár, sajnos ők már nincsenek köztünk. Igazából minden tanár valamilyen szinten meghatározó volt az életemben, mindenkitől valami mást tanultam. A tanáraim nagyon tisztelték a diákokat, megbíztak bennünk és talán ebből kifolyólag tudtuk őket viszont tisztelni és szeretni.

– Ha nem óvónő, akkor mi lett volna Király Klára?

– Nem, nem, nem! (mosolyogva, hevesen rázza a fejét – szerk. megj.). Csak pedagógus szerettem volna lenni mindig. Fel sem merült más lehetőség, alternatíva. Gyerekkoromban is folyton tanítósdit játszottam, nem tudom, miért. Én a játékok, a mesék, a mondókák világában nőttem fel és a gyermekeket mindig nagyon szerettem. Már a képzőben észrevették a tanáraim, hogy nagyon vonzódom a pedagógiához.

– Vannak-e ex-tanítványok, akikkel mai napig tartja a kapcsolatot?

– A kapcsolat valamilyen formában mindig megmarad köztünk, ha ez csupán egy köszönésben is merül ki. Vannak, akik felhívnak időnként, vagy ha találkozunk, nagyokat beszélgetünk. Van egy kislány, Viki – ő most VI–VII. osztályos lehet –, aki minden névnap és születésnap alkalmából felköszönt, ez viszont kölcsönös. Ha Viki elment nyaralni, mindig küldött képeslapot nekem.

Az iskolában, a színházban, az utcán, mindenhol odajönnek az egykori tanítványaim, hogy köszönjenek. Voltak olyan tanítványaim is, akik személyesen kerestek fel, hogy az esküvőjükre meghívjanak.

– Mi jelenti a szórakozást, a kikapcsolódást az Ön számára?

– Nagyon szeretek kirándulni már gyerekkoromtól kezdve. Folyton kirándultunk akár az iskolával, akár barátokkal. Sok helyen megfordultam már az országban, de a határon túl is. Sokat olvasok (főleg a közoktatással kapcsolatos dolgokat), minden reggel a Nyugati Jelennel kezdem a napot. Zenével kelek, zenével fekszem. A televízióban nagyon szeretem a sorozatfilmeket és az akciófilmeket. Akciófilm (hangosan felnevet – szerk. megj.) – csúnyán hangzik ez egy pedagógus szájából, de én nagyon szeretem, lekötnek.

– Azt tudom, hogy nincs e-mail címe. Nincs jó viszonyban a számítógéppel, internettel?

– Ha nagyon rá vagyok szorulva, akkor használom. Elboldogulok a számítógépen, értek hozzá, amennyire kell, egyébként pedig nem vonz, nem köt le. Például, ha valami előadást akarok betanítani a gyermekeknek, akkor végigböngészem az internetet az új dolgokért. Nem idegen számomra az a világ, de én nem szeretem.

– Köztudott, hogy férje, Király András, tanügyi államtitkár. Ön politizál?

– Az egész család a „mindenkin segíteni kell”, „valakinek csinálni kell” – ez egyébként a férjem szavajárása – mentalitásban élt/él, és az évek során akarva akaratlan beleéltük magunkat. Nem volt olyan politikai esemény, amiről nem tudtunk, vagy amit nem beszéltünk meg. Most már érzem, hogy ez nem jó. Mai napig is elolvasok minden politikai cikket, napirenden vagyok a politikával, de nem úgy, mint régen, már nem olyan intenzíven, mert érzem, hogy nem jó. Azt hiszem, hogy mostanra telítődtem.

– Nem lehet nem észrevenni, hogy az óvoda, a gyermekek nagyon fontosak az Ön életében.

– Az óvoda a szervezett oktató-nevelő rendszernek az első láncszeme. Tulajdonképpen egy olyan intézmény, amelyben a kisgyermek első műveltségélményei születnek. Ezek az élmények meghatározók lehetnek talán egy egész életre szólóan. Szeretném egy 1906-ból származó módszertan figyelmeztetését elmondani: „Szellem legyen, éltető nap világa, fejlesztő melege a kisded léleknek, s a játék tanítsa meg a szívnek a derűjét, az elme a vidámságát, a képzelet a mozgékonyságát és növelje az akaratnak a készségét.”

Az óvodapedagógus a gyermeki személyiség kialakulásának az első lényeges elemeit boncolgatja, alakítja, építgeti. Negyven év távlatából azt szeretném átadni a fiatal kolléganőknek, hogy úgy munkálkodjanak, hogy a didakticizmusnak, a mindenáron való tanításnak még a látszatát is elkerüljék. A gyermeknek a megismerés örömét nyújtsák, a gyermek a játék segítségével tanulja meg az őt körülvevő világot. Az óvodapedagógusnak úgy kell megszerveznie ezt, hogy a játékosság legyen minden tevékenység alapja, a gyermek éljen a játék és a mese varázslatában. Az óvodapedagógus nevelő munkájának a legfontosabb feltétele a szeretet és a példaadás. Egy mottóval támasztanám alá: „Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ.” (A szeretet himnusza – Pál apostol első levele a korintusiakhoz – szerk. megj.)

– Hogyan látja magát 10 év múlva?

– Nagyon kötődök a gyermekekhez, nem tudja semmi pótolni azt, amit a gyerek ad nekem. Ezért vállaltam el a délutáni műszakot, hogy fokozatosan próbáljak elszakadni ebből a közegből, hogy az átmenet ne legyen annyira drasztikus számomra.

Van egy 4 éves rottweilerem, Cézárnak hívják. Olyan, mint egy gyermek, folyton kell vele foglalkozni, igényli a szeretetet, de ugyanakkor ad is. Nem kell félreérteni, nem hasonlítom a kutyát a gyerekhez, de talán majd Cézár fogja pótolni valamennyire a hiányt, ha teljesen elszakadok az óvodától.

Nem szeretnék megöregedni. Szeretném, ha megmaradna ez a mozgékonyság, tudásvágy, érdeklődés. Ha az egészségem megengedi, akkor 10 év múlva is ugyanez leszek, aki most vagyok.