Egy 50 éves osztálytalálkozó margójára

2016. június 30. 18:03 (csütörtök) /

Már év elején nekilátott egy négytagú csapat – amely később nyolctagúra bővült – felkutatni az 1966-ban érettségizett, aradi 3-as Számú Líceum reál- és humán szakos magyar diákjait, akik azóta szétszóródtak a világ minden táján. Sikerült nagyrészüket megtalálni, és megszervezni az ötvenéves találkozót 2016. június 25-én. Volt osztályfőnökeinket, Kovách Gézát és Fábián Györgyöt két kitűnő tanárunk, Réhon József és Vadász Ernő helyettesítette, de megtiszteltek jelenlétükkel Ilisie Ilona és Salgó Dénes tanáraink is, köszönet mindnyájuknak.

10 órakor az arad-belvárosi katolikus templomban osztálytársunk, ft. Tamáskó Péter celebrálta a szentmisét, ahol hálát adott Istennek mindazért, amit kaptunk az elmúlt 50 év alatt, és megemlékezett elhunyt tanárainkról és osztálytársainkról.

Az osztályfőnöki óra kitűnő hangulatban telt, a két osztály 89 tanulójából 50 jelen volt, az elhunytak száma 18. Örömmel vettük tudomásul, hogy ilyen szép számban megjelentek a 40 éves találkozóhoz viszonyítva, amikor 39-en voltunk jelen. Igaz, azóta nyugdíjasok lettünk és talán a hozzáállás is más...

Jó ötletnek bizonyult a névvel ellátott kitűző, amit egyik előrelátó kolléganőnk készített, és mindenkinek feltűzött, mondván: az idő elszállt, ezért nem biztos, hogy egymásra ismerünk. A dús hajú fiúk és karcsú lányok ideje lejárt… Igaza volt, mert eléggé rácsodálkoztunk egymásra.

Végighallgattuk a beszámolókat: van, akinek úgy alakult az élete, hogy egyedül maradt, de nem magányos, tágabb családja és barátok veszik körül, olyan is van, akinek népes a családja, gyermekei, unokái, sőt dédunokái körében él. A legnagyobb sikert az aratta, aki szingli, de nem adta fel, most is az igazit keresi. Végül is, előttünk az élet hátra lévő része…

Nyugdíjkorhatáron túl, közülünk sokan új elfoglaltság után néznek, van, aki végre a hobbijának élhet. Jellemző a kétlakiság, ugyanis egyesek visszatérnek a szülőföldre, de a második otthonukat sem számolják fel. Sokan igyekeznek a városból „zöldbe”, falura telepedni. Általános az optimista hozzáállás, a derűs rezignáció.

Sajnos, a mi korunkban a betegségekkel is számolni kell, de örömmel tapasztaltam, hogy mindnyájan erősek vagyunk, felkészültünk. Legnehezebb dolog a fényképezkedés, amire tényleg nincs türelmünk a mi korunkban.

Az iskola hátsó udvarán lévő kopjafát megkoszorúztuk, adózva elhunyt tanáraink és diáktársaink emlékének.

Délután a bentlakásban nosztalgiáztunk, ahol elegánsan, ízlésesen díszített teremben, gazdagon megterített asztalok vártak. Halk zeneszó mellett folytatódott a vég nélküli beszélgetés, felcsendültek a magyar nóták is.

Kívánom, hogy minden osztálytalálkozó olyan sikeres legyen, mint amilyen a mienk volt. Az mindnyájunk számára felejthetetlen marad.

Kép és szöveg:

 

Horváth Teréz

Hozzászólások