„Egyszer elmennék egy távoli tájra…” (1.)

– Az Aradi Kölcsey Egyesület elnöke voltál, amikor megismertelek, mostanában meg olvasom írásaidat az Irodalmi Jelenben, a Nyugati Jelenben meg a Havi Szemlében.

– Azokban sok életrajzi elem van. Leginkább olyasmiket írok, amik személyemmel kapcsolatosak, vagy megtörténtek velem, vagy valaki mesélte őket nekem. Csak reális történeteket vetek papírra.

– Szeretném, hogy vázold fel egy kicsit életed legfontosabb állomásait. Kezdjük a gyermekkorral!

– Majláthfalván születtem 1953-ban. Ott jártam általános iskolába. ’68-ban végeztem a VIII. osztályt; idén tartottuk 50 éves találkozónkat. A tizennyolcból már hatan meghaltak.

– Vannak testvéreid?

– Öten vagyunk testvérek. Nemrég voltunk Zilahon, az egyik nővérem unokájának esküvőjén. Hat autóval ment oda a család, harmincegyen. Ott, az egyik rég nem látott ismerősöm azt kérdezte, hogy vagyok, hány gyerekem van? A szomszéd asztalra mutattam, ahol 9-en voltak, s azt mondtam neki: nézd, ott ül a családom, 3 gyerekem, a párjaik, és a 3 unokám.

– Nagy a család.

– A családnak eddig csak hasznát láttam.

– Mire emlékszel gyerekkorodból?

– Szegények voltunk. Nyolcéves koromtól, öt-hat évet libapásztorkodtam. Ahogy befejeződött a tanév, minden reggel hajtottam a libákat a falu végére, este meg vissza. Ott voltam egész nap, együtt több sráccal.  Vittem magammal kaját egész napra.

– Milyen kaját?

– Általában sonkát, kenyeret, tejes kávét meg karalábét, almát és egyéb gyümölcsöt.

– Sok liba volt akkoriban Majláton?

– Majdnem minden házban volt.

– Ma is sok a liba?

– Nem. Nem sok. S az a baj, hogy nemcsak a libák száma kicsi, de nagyon sok házban már lakók sincsenek.

„Hallgattam Miska bácsi levelesládáját”

– Azt hallottam, hogy ötödikes korodban kezdtél el írni…

– Sokat hallgattam akkoriban a Kossuth Rádiót. Az elején, amikor megjelent az első rádió afaluban, az egyik szomszédunk minden este kitette ablakába a készüléket, körülültük s hallgattuk a Szabó családot. Amikor már nekünk is volt, sokszor vasárnap délelőtt meghallgattam Miska bácsi levelesládáját. Ő mondta, hogy írjunk neki. Nem biztatott sem anyám, sem a tanító néni. Fogtam egy papírlapot, és írtam neki egy levelet. Válaszolt, és összehozott egy miskolci sráccal, akivel sokáig tartottam a kapcsolatot levélben. Személyesen nem találkoztunk, a címe sincs meg már. De biztosan meg tudnám találni. Van bennem egy kis nyomozói hajlam.

– Szóval, akkor kezdtél írogatni?

– Igen, mert Miska bácsinak rendszeresen be kellett számolnom a kapcsolatunk mozzanatairól. Meg le kellett írnom, mi történt velem a pionírosztagban, az osztályommal…

– Jó vagy rossz gyerek voltál?

– Jó. Sohasem verekedtem, szóra hajló, szófogadó gyerek voltam.

– Emlékszel kedvenc tanárokra a középiskolából?

– Szeretettel emlékszem Ficzay Dénesre, az Aradi Sétákra. Diákéveim alatt Kovách Gézát (Gazsit) is tiszteltem, de később, amikor segítettem neki a Majláth-monográfia megírásában, kiadásában, összebarátkoztunk, sokat beszélgettünk, nótáztunk is. Miután 2004-ben megjelent a monográfia, együtt dedikáltuk a kötetet. Sajnos, a tiszteletdíjat már a kisiratosiöregotthonba kellett vinnem neki. Jövőre, a falu 200. születésnapján újból kiadjuk a monográfiát.

– Mivel járultál hozzá a kötet megszületéséhez?

– Én szerkesztettem, és írtam a falu modernkori történelméről, a dohánytermesztésről, a paprikatermesztésről stb. Rajtam kívül Andrásy György írt a Majláti Vasárnapról, Somogyi Levente pedig a falu jövőjéről.

– Találkozol még néha egykori osztálytársaiddal?

– Majdnem minden Alma Mater Véndiák Találkozón mi vagyunk a legtöbben, huszonöt-harmincan, a két osztály, a reál és a humán.

– Szeretted az iskolát?

– Nem túlságosan.

„Nem bántam meg, hogy rendőriskolába mentem”

– Jó tanuló voltál?

– Sosem voltam első tanuló, csak második, harmadik nyolcadikig. Amikor bekerültem Aradra, a 3-as Számú Középiskolába, és az első tornaórán tornatanárom, Vadász Ernő odatett, hogy szaladjuk végig a 60 méteres iskolai futópályát, elcsodálkoztam, hogy csak ötödik-hatodik lettem. Nehezen hittem el, hogy vannak jobbak is, mint én. Az első kémiaórán Urbán Józseftől kaptam egy négyest, mert a padtársam súgott a felelőnek, és ő engem gyanított.A román tanárunk látván a négyest, egy kis gondolkodás után 6-ost adott egy felelésemre. Nehezen emelkedtem fel a közepes tanulók szintjére.

– Mit terveztél az érettségi után?

– Mezőgazdasági mérnök szerettem volna lenni. Elmentem Kolozsvárra felvételizni. A vizsga előtt, a diákotthonban egy négy ágyas szobába zsúfoltak nyolcunkat. Egyedül én akartam komolyan bejutni, a többiek mulatni jöttek oda.Egész éjszaka lármáztak, ittak, kártyáztak,nem tudtam aludni. Fáradtan mentem a vizsgára, nem tudtam koncentrálni, és nem jutottam be.

– Hogyan tovább?

– Elmentem Aradon a „Hidro” iskolába, ahol egyéves, líceum utáni képzés nyomán vízminőség védelmi szakember lettem… Odajött egyszer egy milicista, aki jelentkezőket toborzott a bukaresti rendőrtiszti iskolába. Elmondta, hogy fél fizetésnek megfelelő ösztöndíjat fogunk kapni. Tudtam, hogy nemigen van pénz otthon, és ott vannak a testvéreim… Azt is mondták, hogy három év elvégzése után beiratkozhatom a jogi egyetem látogatás nélküli tagozatára. Ez is vonzott. Azt gondoltam, hogy ez nekem jó lesz. Nem is bántam meg, hogy odamentem.

– Hogy érezted ott magad?

– Tanultam, végeztem a dolgom.Hétvégeken, amikor kimenőt kaptunk,színházba jártam, meg operába. Egyszer egy koncert szünetében bementem Ferencsik János, a neves magyar karmester öltözőjébe. Kezet fogtam vele, de egy szót sem váltottunk, nem tudtam megszólalni, annyira izgatott voltam… Egyszer egyik tanárom a rendőriskolából azt mondta, hogy ebben az országban szükség van a rendőrségre, mert sok a cigány, a szekuritátéra pedig azért, mert élnek itt magyarok is. Ott ültem, hallgattam, de nem szóltam semmit. Különben közvetlenül soha sem bántottak. A jó tanulók közé tartoztam, jó magaviseletű voltam, nem adtam rá okot, hogy kötekedjenek velem.      

– Milyen ranggal kerültél ki a tisztiiskolából?

– Hadnagy lettem.

– Szeretted a rendőr egyenruhát?

– Majláthon tán összesen kétszer jártam egyenruhában. Miután hazajöttem a tisztavatásról, megtudtam, hogy meghalt a nagymamám (épp vizsgáztam, amikor temették). Anyámmal kimentünk a sírjához. Akkor felvettem az egyenruhát. Aradon felvonulásokkor, meg nagyfőnökök látogatásai alkalmával is felöltöttem. Egyébként a tisztavatáskor apám hívatlanul, nagy nehezen be tudott jutni az iskola udvarára a különben zártkörű eseményre.

– Az eskütétel után hova helyeztek?

– Ide, Aradra, 1976-ban.

– Hogy élted meg az 1989-es forradalmat?

– Emlékszem, két napot, ötven társammal együtt, a városháza lépcsőjén töltöttem, fegyverrel a kezemben. Kint, a téren, száz méterre tőlem Jenő öcsémkiabált a tüntetők között. Apám bejött Majláthról, elvegyült a tömegben, kérdezte a katonákat rólunk, de egyikünket sem talált.

„A jókat sokszor megvédtem”

– Az aradi rendőrségen milyen beosztásba kerültél?

– Irodai munkára osztottak be a bűnügyi vizsgálati osztályra; azt a szakot végeztem. Közben beiratkoztam a kolozsvári egyetem jogi karára, látogatás nélküli tagozatra. Három év után megkaptam a jogidiplomámat.

– Mi volt a feladatod a rendőrségen?

– A vizsgáló a kollégák munkáját felügyeli. A nyomozó ideadta a dossziét, elolvastam és véglegesítettem, pótoltam, amit kellett, hogy leadhassam az ügyésznek. Nem szabadott tévedni. Ha felmentettek volna valakit, akinek én véglegesítettem a dossziéját, nagy zűr lett volna. Nem is volt ilyen, mert az ügyésszel mindig megbeszéltem minden esetet, mielőtt elküldtem volna.

– A rendőrségen nem volt hátrányod amiatt, hogy magyar vagy?

– Első főnököm nagy magyar-gyűlölő volt. Ő intézte el, hogy Aradra kerüljek, mert szüksége volt emberre a vizsgálati osztályon. Szívta is a fogát, amikor személyesen is megismert, de utána a munkámat nézte, abban pedig nem igen talált hibát.

– Egy év után váltottál.

– Cselgáncsozni jártam Misa bácsihoz, azaz Botez Mihályhoz. Abban az évben második lettem az országos bajnokságon. ’76-ban kevesen cselgáncsoztak ebben az országban. Amikor a rendőrfőnök meglátta a diplomámat, áthelyezett a nyomozó osztályra. Azt mondta: ne akollégákat, hanem a bűnözőket vágdossam a földhöz.  Ott az volt a dolgom, hogy adatokat gyűjtsek, hallgassam ki a tanúkat és fogjam el a bűnözőket. Akár cselgáncstudásomat is felhasználva. A helyszíneléstől kezdve, összeállítottam a bűnöző dossziéját, amit átadtam a bűnügyi vizsgálati osztálynak. Sokszor megesett, hogy egy hónapi munka után, amikor elvittem a dossziét a vizsgáló kollégámnak, az azt mondta, nincs elég bizonyíték, s akkor újabbakat kellett keresni.

– Szeretted csinálni ezt a munkát?

– Nagyon szerettem, mert változatos volt. Mindennap más, s azóta sem tudok sokat egyhelyen ülni.Egyébként a vízbe fúltakhoz is minket küldtek. Akkoriban itt, a megyében évente legalább ötvenen fulladtak a Marosba. Egy kisvarjasi fiatalembert, volt osztálytársadat, Farkas Józsefet is én találtam meg holtan a Marosban. Öngyilkos lett.

– Féltek tőled a rossz emberek?

– Igen, de nem rettegtek. Viszont a jókat sokszor megvédtem. Egyszer egy háromgyerekes asszonynak letartóztattuk a férjét. Nem kapott semmi segélyt, mert nem volt aradi, bejelentett lakhelye. Írtam egy jegyzőkönyvet, amiben a saját felelősségemre állítottam, hogy a Kekecsben illegálisan épülő házuk a saját tulajdonuk. Utána kapott személyi igazolványt, később meg segélyt… A majláthiakat is segítettem bármikor hozzám jöttek tanácsért. „A majláthiak ügyvédje” – így neveztek.

„Írtam egy tankönyvet”

– Mikor vonultál nyugdíjba?

– 2004-ben, miután kiadtuk a Gazsi-féle monográfiát.

– Te kérvényezted nyugdíjazásodat, elérted a nyugdíjkorhatárt vagy elküldtek?

- Betöltöttem 50. évemet. Megvolt a kellő régiségem, és noszogattak (nemcsak engem) jobbnál jobb feltételek mellett, hogy kérjük a nyugdíjaztatásunkat. Az Unió által javasolt katonasági létszámcsökkentések közepette visszavonultam. Gondoltam, nyugdíjasként is, máshol is tudok dolgozni, és úgy is lett.

– Milyen rangod volt akkor?

– Ezredes. Mai elnevezéssel főfelügyelő.

– Mi történt veled ezután?

– Kilépésem után negyed évvel már dolgoztam, a Morar őrző-védő Kft.-nél. Két év után Pécskán a helyi rendőrség főnöke lettem. Tíztagú csapatom betanítását is én végeztem. Két kollégámmal együtt írtam nekik egy tankönyvet (Manualul polițistului comunitar), amit előzőleg engedélyeztek Temesváron. Az volt az ország első helyi rendőrségi tankönyve. Azelső fejezetbenhangsúlyoztam, hogy a helyi rendőrségnek nem az a feladata, hogy ijesztgesse, féken tartsa az embereket, hanem, hogy megteremtse a lakosság nyugalmát, elsősorban a lakosság szolgálatában kell állnia. Ezt a részt a második, bővített kiadás, aBukarestben kiadott tankönyv is tartalmazza.

– Tulajdonképpen meddig maradtál a Morarnál?

– Összesen 12 évet, ugyanis amíg Pécskán is dolgoztam, éjszakánként ellenőriztem Aradon a Morar biztonsági őreinek a munkáját, hétfőn és kedden pedig tanítottam őket, két-két órán keresztül.

„Pályázatokon szereztem a pénzt”

– Térjünk már át egy kicsit a civil életre! Hogy kerültél a Kölcsey Egyesület élére?

– Középső fiam, Tomi hároméves korában a Ziridavába ment nagymamájával, és elveszett. Felült egy, a gyerekcipő osztályon lévő kisvonatra. A nagymama, amikor észrevette, hogy nincs, kereste, de nem találta sehol. Gondolta, hazament a gyerek. Otthon sem találta. Visszament. Rálelt az első emeleten, de addigra már kékre sírta magát. Ettől a sokkhatástól elkezdett dadogni. Akkor felkerestem Pávai Gyulát, a logopédust, hogy foglalkozzon vele.  Így ismertem meg Pávait.

– Írogattál már akkoriban?

– Nyomozó koromban első újságcikkemet annak kapcsán írtam, hogy nagyon sokan belefulladnak a Marosba. Azt taglaltam benne, hogyan lehetne megelőzni a tragédiákat.Sokat olvastam és több öreg csónakossal beszéltem erről a témáról. Elvittem a cikket Balázs Katihoz, a Vörös Lobogóhoz. Megjelent. Kati azután is, szinte élete végéig segített, tanítgatott. Azután következtek a viktimológiai témájú cikkek, amelyekből kötet is lett később. (Ebben, és a monográfia szerkesztésében is Friss Panián Iván segített sokat. Ezúton mondok köszönetet neki). Azért írtam ezeket a cikkeket, hogy az olvasók tanuljanak a leírt esetekből.

Abban a kötetben minden bűncselekmény-félét – rablás, gyilkosság, csalás, lopás – leírok,elmagyarázom példákkal, mit lehet tenni a megelőzés érdekében, hogy ne legyenek az emberek bűncselekmény áldozatai.

2000 táján Pávai Gyula megkérdezte, miért nem írok a Havi Szemlébe is valami érdekeset.Akkor beadtam több írást, amelyeket közölt is. Később ott jelent meg először Az ember, aki mindig mosolyog is. Aztán Pávai eldöntötte, hogy elköltözik Marosvásárhelyre. Új elnök kellett a helyére a Kölcsey Egyesület élére. Senki sem jelentkezett. Sok mindenkivel beszéltem erről a helyzetről. Én akkor Pécskán dolgoztam. Elmentem az RMDSZ helyi elnökéhez is. Elbeszélgettünk a témáról Csepella Jánossal, aki azt kérdezte, miért nem vállalom el én az elnök szerepét? Elvállaltam.

– Hány évig dolgoztál, mint az Egyesület elnöke?

– Kilenc évig.