„Egyszer elmennék egy távoli tájra…” (2.)

„Hasznosan tevékenykedtem az aradi magyarság érdekében”

 

– Mesélj egy kicsit legfontosabb, elért eredményeidről!      

– Először is életet leheltem a már szinte csak tengődő egyesületbe. Embereket vontam be a munkába, és elmondhatom, hogy olyanokat is összehoztam közös munkákra, akik előtte nem kommunikáltak egymással.

Az első Kölcsey-díj átadását a jéghideg Minorita Kultúrházban tartottuk, kb. 10-15 személy előtt, míg később kétszázan gyűltünk össze erre az eseményre a Bábszínház nagytermében. Ezt a díjat évente két-két jelentős kulturális tevékenységet felmutató személyiség kapta, és kapja a mai napig. Évről évre emeltük a díjátadó ünnepségek színvonalát. Persze az RMDSZ segítségével, Bognár Levente személyén keresztül. Ő kérte fel Tapasztó Ernőt, a Kamaraszínház igazgatóját, hogy törődjön az esemény művészeti oldalával.   

Egyik kezdeményezésem a Kölcsey Tárlat volt, amelyen 12 aradi képzőművész állította ki munkáit, s amelyről Kiss Károly másnap ezt írta a Nyugati Jelenben:  ,,sokszínűségben mégis egy olyan egység jelentkezett, amely a továbbiakban is kamatozhat az aradi magyar művelődési életben”. Ezen festők szerepeltek.  Egy év múlva a képzőművészeknek szerveztünk egy újabb kiállítást, amelyen szintén aradiak mutatkoztak be, de például egy Budapesten élő aradi művész is, meg egy pécskai tehetséges, amatőr fafaragó is.  (Ezeket a mostani vezetés nem is számolja be a Kölcsey-események közé.)

A kórustalálkozókat is én vezettem be, igaz más formában. Akkor még csak Kisiratoson volt civil kórus, és ezért főleg a templomkórusokra számítottam. Itt elismerem, hogy a későbbi munkatársaim sokat javítottak a kórustalálkozók színvonalán.

Sok könyvet adtunk ki a kilenc év alatt, kb. 20-at, amelyekre mind én szereztem pénzt, pályázatokon. Az egyesület 130. évfordulójára kiadtuk a Kölcsey Egyesület története című kötetet, és emléktáblát helyeztünk a Kultúrpalota falára. Igaz, akkor, 2011-ben, egy egyszerű táblát, mert az utolsó pillanatban kaptuk meg az engedélyt. Később én találtam meg Csőke Péter magyarországi kőfaragót, aki méltó táblát készített.

Konferenciákat szerveztem, s az elhangzott tanulmányokat megjelentettük kötetben. Ezen kívül antológiát, évkönyvet is kiadtunk.

A diákszínpaddal is sokat kínlódtam. Minden évben pályázaton szereztem felszerelést és pénzt a kiszállásokra. Ezeket el lehetett számolni, de például, Faragó Zénónak saját zsebből adtam juttatást, például, útiköltségre.

 A kellemetlen végjáték után mindenképpen szívesen gondolok a Kölcseyben eltöltött évekre. Azt csináltam, ami tetszett, változatos kultúrmunkát. Sok érdekes embert ismertem meg, és úgy érzem, hasznos tevékenységet végeztem az aradi magyarság érdekében.

 

„Igazából én mondtam le az elnöki tisztségről”

 

– Kaptál fizetést az Egyesülettől?

– Miből? Soha sem volt elég pénzünk.

– Hogy sikerült a megyei múzeum pincéjéből előhozni Feszty Árpád hármasképét, az úgynevezett Feszty-triptichont?

– Mivel nem vagyok aradi, nem is tudtam róla. Miután értesültem jelenlétéről, kézbe vettem ezt a problémát. Fekete Károly indította el a munkát, de az egészet én csináltam. Elutaztam Kolozsvárra, ahol egy rendezvényen megtaláltam Görbe Márk Feszty-kutatót és Szentkirályi Miklóst, a kiváló magyarországi restaurátort. Összebarátkoztunk, most is szoktunk találkozni. Sokat dolgoztam együtt Peter Hügellel, az Arad Megyei Múzeum akkori igazgatójával is. Együtt pályáztunk anyagiakért, utánajártam a műszaki megoldásoknak, találtam egy asztalost, Ambrózfalvi Gyuri bácsit, aki sokat segített, például elkészítette a hengereket a kibontott festményeknek, ugyanis nem hajtottuk újra egymás tetejére a 3 képet meg a borítónak használt Mátyás király-festményt. Mindnek kellett egy-egy henger.

– Tudom, hogy rosszul esett, amikor 9 év után nem választottak újra. Úgy tűnik, hogy megnyugodtál, elmúlt a sértődöttséged.

– Igazából én mondtam le a tisztségről.

– Miért mondtál le?

– Kellemetlen téma ez, amiről nem szívesen beszélek. Fájt, hogy az Ereklye Múzeum újranyitásánál mellőzték a Kölcsey Egyesületet. Ezen kívül személyes ellentétek is kialakultak az Egyesület vezetőségében. Arra gondoltam, nem való ez nekem… Ennyi elég volt. Belefáradtam.

 

„Nem érdemes bíróságra menni, ha meg tudnak egyezni a felek”

 

– Voltak nagy kudarcok életedben?

– Volt egy válásom, de arról ne kérdezzél! A gyerekeimmel a lehető legjobb viszonyban vagyok.

– Könnyen tudsz veszíteni?

– Nem. Olyan vagyok, mint a buldog. Ha valamibe belekapok, akkor nehezen tudom elereszteni. Nem hagyom magam.

– Könnyen megsértődsz?

– Igen, de nem mutatom ki. Érzékeny vagyok. Évekig nem múlik el a haragom. De nem vagyok bosszúálló. Van olyan szomszédom, aki húsz évvel ezelőtt becsapott, máig nem bocsátottam meg neki.

– Szereted a konfliktusos helyzeteket?

– Megoldani… Azért lettem mediátor. Pécskán sok ember keresett fel minket különféle konfliktusos problémával, amelyek néha pingpong-szerűen ismétlődtek a felek között. Az interneten kerestem segítséget ezen ügyek megoldására. Így került a figyelmembe a mediáció, s miután a 2008-as gazdasági válság és a Boc-féle törvény miatt ott kellett hagynom a pécskai állásomat, mediátor lettem. Az elejém két évig ingyen csináltam, a Jelen Ház egyik irodájában fogadtam az ügyfeleket.

– Mivel foglalkozik a mediátor?

– A mediáció egy könnyű, elegáns konfliktusmegoldási módszer, aminek rengeteg előnye van. Azon kívül, hogy olcsó, időmegtakarító, stresszmentes, nincsen sok formai követelménye sem, s mivel megegyezéssel végződik, véglegesen megoldja a problémát, fellebbezések nélkül. Nyugodtabb életet biztosít, mert ha lemondással is jár (például, a sértett fél nem kapja meg az egész tartozást), annál többet ér a konfliktus megszűnése.

– Meg lehet élni a mediációból?

– Nem hiszem, hogy ebben az országban van olyan ember, aki megél a mediációból, talán Bukarestben… Amerikában ezrek megélnek belőle, és sok százezren kiaknázzák az előnyeit. Ott az emberek rájöttek, hogy nem érdemes bíróságra menni, ha peren kívül meg tudnak egyezni a felek.

– Könyvet is írtál a mediációról.

– Amikor eljöttem Pécskáról, már megvolt a mediációról írott könyvem. Megjelent ez is a Concord Media Jelen Kiadónál.

 

„Készülök Majláth kétszázadik születésnapjára”

 

– Nemrég jelent meg legújabb könyved, Az ember, aki mindig mosolyog. Hány példányban adták ki?

– Kétszázat nyomtattak, és van még 30-40 példány.

– Készülsz újabb kötettel is, úgy hallottam.

– Az Antal-mesék, amelyet jelenleg közöl az Irodalmi Jelen, megjelenik jövőre Majláth 200. születésnapjára. A napokban fejezem be a legújabbat, amelyik egy másik majláthfalvi ember életét mutatja be. Ezeken kívül készítjük a monográfia új, bővített kiadását.

– Kivel csináljátok?

– Andrási Györggyel és Herczeg András majláthi származású szponzorunkkal, aki pénzt és ötleteket ad.

– Gyakran jársz haza, Majláthra?

– Majdnem minden héten. Míg élt anyám, sokszor csak azért, hogy lássam, de azért is, mert mindig akad munka a ház, a kert körül. 

– Mivel telnek mostanában hétköznapjaid?

– Ez a nyár az unokák nyara volt. A négyéves, legkisebb unokám két hónapja nálunk van, az utolsó két hétben pedig a temesvári nagyobbak is nálunk nyaraltak. Egész napos, kimerítő munka foglalkozni velük.

– Más, közéleti tevékenységed nincs?

–  A Pro Majláth Egyesület keretében a 200. évfordulón fel szeretnénk állítani egy három méter magas emlékművet. Már készen van, látható, most írják rá a 91 család nevét, amelyek szerepelnek az 1819-es Alapító Szerződésben. Ezeken kívül ki fogjuk adni az Ecclesia Dominicímű kötetet, vagyis a plébánia könyvét, amiben minden majláthi születés, halál, keresztelő, házasodás szerepel. Két 700 oldalas kötet.

– Ki ad pénzt minderre?

– Az a majláthi származású, temesvári üzletember, akit már említettem. Nagy szerencse, hogy rátaláltunk.

 

„Büszke vagyok a családomra”

 

– Mondj néhány szót családodról is!

– Öten vagyunk testvérek: három lány, két fiú. Öcsém Pécsett él, a többiek itt, szétszórva: Majláth, Temesvár, Arad és Zilah. Három gyermekem van és három unokám. A legkisebbik fiamnak nemsokára lesz a lakodalma.

– Mennyit tartott első házasságod?

– Tizenegy évet. A mostani tartósabb. Tavaly ünnepeltük 25. házassági évfordulónkat.

– Boldog vagy?

– Igen, de nem tudom pontosan megfogalmazni, miért. Annak örülök, hogy mindhárom gyerekem itt él az országban. Itt van házuk, autójuk, itt tartják őket terveik. Középső fiam kimehetett volna Kanadába, megvoltak a papírok, megbeszéltük a családban. Végül meggondolta magát. Ki segítette volna ott őket? Itt összeadott a család egy autóra valót, vettünk neki egy használtat, elégedett vele. Így megvagyunk mindnyájan itt. Elégedetten. Büszke vagyok a családomra.

 

 

„Kedvenc témám a történelem”

 

– Mit jelent számodra az írás?

– Nagyon fontos. Mindig arról írtam, amivel foglalkoztam, és abból azt adtam át, ami másnak is hasznára válhat.

– Miért szükséges az, hogy visszaemlékezzünk az életünkben megtörtént dolgokra?

– Ezekből a történetekből le lehet vonni tanulságokat, mások okulhatnak belőlük. Minden írásommal valami célt akarok elérni. Egyszerűen, nem túlzottan művészi rávezetésekkel, érthetően, röviden. Azért is fekszik ez nekem, mert annak idején sok jegyzőkönyvet írtam a helyszíneléseken. Úgy kellett megírnom azokat, hogy maradéktalanul megértsék, amit a helyszínen találtam. Az ügyészek, a bírók, s persze az ügyvédek is, hogy ne tudjanak belekötni.

– Sokan olvassák könyveidet?

– Az utolsót sokan. Húsz visszajelzést kaptam. Eddig még soha sem volt ennyi. Ez a könyv sikerélmény nekem.

– Melyik a kedvenc témád?

– A történelem.

– Minek tartod magad: rendőrnek, kultúraszervezőnek vagy írónak?

– Egyiknek sem.  Rendőr már nem vagyok, szervező sem vagyok igazából, bár még van aktivitásom, az irodalom terén még majd meglátjuk, mit lehet összehozni.

– Jól érzed magad?

– Jól. Nagyon jól érezzük magunkat Máriával, a gyerekekkel, unokáimmal.

– Hogy áll egészséged?

– Három betegségem van, de kézben tartom őket. Például szedem vérnyomásra a pirulákat, mert felírták az orvosok, de a fejem még soha sem fájt. Mármint a vérnyomástól. Mástól igen… Néha káprázik a szemem…

– Nekem is.  Ha meglátok egy bombanőt…

 

„Aki nem álmodik, az már nem él”

 

– Amikor kimész Majláthra, mivel foglalkozol ott? Kaszálsz?

– Nagyon szeretek kaszálni. És ha csak lehet, rendes kaszával… Van kint gyümölcsösöm, tíz fajta gyümölcsfával, köztük öt diófa. Tavaly 31 liter barackpálinkát főztem. Idén két szem barack volt a hat fán. A gyümölcsfák metszése filozófia, a jövő tervezése.

– Ásni is szoktál a kertben?

– Ásni nem, mert van kistraktorom, és kiseke hozzá. Annyi krumpli, és más zöldségféle terem a kertben, hogy az egész családnak elég.

– Kapálni szoktál?

– Igen. Szárat vágni is, sarlóval. A szárvágás olyan, mint a kaszálás. Ha egy rendet lekaszálsz vagy néhány sort kukoricát levágsz, annak látszik a nyoma, látni az elvégzett munka eredményét.

– A jó házi kosztot szereted-e?

– Igen. Főleg, ha evés előtt iszom egy kis pálinkát.

– Tudsz főzni?

– Tudok. Sütni is. Kalácsot is. De csak kétfélét. Kedvenc ételem a kolozsvári káposzta, úgy, ahogy én csinálom. Szeretek sózni, borsozni, fűszerezni.

– Van sok barátod?

– Nincs… Az élet ajándéka, hogy véletlenül megismertem a budapesti Jankó Andrást. Ő, amikor először találkoztunk, és kezet fogtunk, belenézett a tenyerembe és azt mondta: rokonok nem vagyunk, de barátok lehetünk, és azok is lettünk. Ez az ember látott egy velem készült interjút a Duna Tévén, betelefonált a szerkesztőségbe, és elkérte a telefonszámomat. Nagyapja itt élt Aradon, ő készítette a Kultúrpalota melletti gyermekparkba a még néhány évvel ezelőtt is állt öntöttvas kutat, később a budapesti Margit-szigeten pedig a zenélő kutat. Nagyon sokban hasonlítunk egymásra.

– Tartjátok még a kapcsolatot?

– Minden évben meglátogatjuk egymást. Egy hetet én töltök nála, egyet ő nálunk. Akármikor, akármilyen problémával felhívhatom, mindig tud tanácsot adni. Kétszer orvost is segített találni beteg családtagjaim számára.

 

 

„Szeretem, tisztelem a tradíciókat”

 

– Álmodozol sokat?

– Tele vagyok tervekkel. A feleségem sokszor leint… Állítom, hogy aki nem álmodik, nem tervez, az már nem él.

– Jó alvó vagy?

– Mostanában felébredek éjszaka, de minden délután alszom egy órát. S így napi hét órát alszom három részletben.

– Ugye, konzervatív felfogású vagy?

– Szeretem, tisztelem a tradíciókat. Mindent megteszek, hogy megmaradjanak a magyar hagyományok. A Monográfiában  írtam a dohány- és paprikatermesztésről, ,,Az ember, aki mindig mosolyog”- ban írtam a különféle régi gyermekjátékokról, mesterségekről, hogy képezték ki a huszárokat stb. A most készülő könyveimben is vannak ilyen fejezetek.

Érdekel az új is. A rendőrségen én voltam az első, aki számítógépen írta a tanúvallomásokat.Most is igyekszem napirenden lenni a technika, elektrotechnika terén.

 

– Hiszel Istenben?

– Ateistának neveltek az iskolában.

– Templomjáró vagy?

– Most igen. Majdnem minden vasárnap elmegyek a templomba. Vasárnap reggel felkelek, megpucolom a leveszöldségeket. Megisszuk a kávét, s azután indulok a templomba. Sokszor gyalog, a Vlaicuból a központba, oda-vissza. Kell egy kis mozgás. Azt gondolom, hit nélkül már nem élnének emberek a Földön, felfaltuk volna egymást. Szeretetre, emberségre tanít. Büntetőjogászként állítom, hogy az egyház, az inkvizíción keresztül nagyon sokat tett a perrendtartás kialakulásáért. Az inkvizítorok írták le először a peranyagot (addig az ítélkezések szóbeliek voltak) és rendezték annak szabályait. A közhiedelem ellenére az inkvizíció áldozatainak a számát össze sem lehet hasonlítani a háborúk vagy járványok áldozatainak a számával. Még azt is hozzáteszem, hogy az inkvizíciós ügyeknek csak a tizenvalahány százalékában mondtak ki halásos ítéleteket, s több mint felében felmentették a gyanúsítottakat. Az akkori polgári hatóságok által tartott kivégzések semmivel sem voltak enyhébbek. Elég, ha csak Dózsa Györgyre gondolunk.

 

„Zarándokútra készülök”

 

– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?

– Mostanában az írással. Ha találok egy témát, akkor kutatok, utána olvasok, nyomozok. Szeretek olvasni.

– Miket olvasol?

– Történelmet. Meg az orosz irodalmat: Solohov, Tolsztoj. Most olvasom Puskintól a Kapitány lányát Pugacsovról.

– Tévézel sokat?

– Csak a híradókat nézem meg, és a reklám nélküli filmeket. Az RTL-t tíz éve nem nézem, mert megharagudtam egy műsor miatt. A Sláget TV-t sem nézem soha. A színházat viszont nagyon szeretem.

– UTA-meccsekre ki szoktál menni?

– Nem. Annak idején rendőrként sokszor kiküldtek a pályára, hogy vigyázzak a rendre. Megtörtént, hogy ott álltam a lelátó alatt, a kerítés mellett, és köpdösték rám a tökmagot. Meg szitkozódtak. Azóta nem szeretem a futballt. Mostanában úgy látom, hogy a meccs utáni hosszabbítás 5-6 percében van a legjobb foci. Alberték idejében hogy tudtak 90 percig támadni?! Akkoriban nem csak a ,,csehszlovákok jöttek”, de minden csapat gólra törőbben játszott. Szerintem be kellene vezetni azt a szabályt, miszerint megállítanák a labdát szándékosan hátrafelé adó játéákost, és szabadrúgást ítélnének a másik csapatnak.

– Mint rendőr, utazhattál külföldre?

– Nem. Útlevelem sem volt.

– Optimista vagy?

– Igen. Csak a jóra gondolok.

– Mi a hobbid?

– Zarándokútra készülök. Nem vallásos zarándokútra gondolok, hanem inkább filozófiaira, számvetésire.

Egy temetésen hallottam, hogy egyszer megkérdeztek egy szentéletű embert: mondja meg, van-e élet a halál után. Amire azt válaszolta: nem ezt kell firtatni, hanem azt hogy van-e élet a halál előtt. Amikor az első alkalommal jelentkezett nálam a szívritmuszavar, bennem is felvetődött ez a kérdés, és azóta is foglalkoztat. Milyen életet éltem eddig, milyen tervekkel indultam neki az életnek, megtettem-e minden tőlem telhetőt, s ha nem, miért nem, mit tehetek még a hátralévő években stb. Pl. anyám papnak szánt engem. Mi lett volna, ha rá tud beszélni?

Voltam már Esztergomtól Budapestig, három nap alatt. De az a baj, hogy olyan érdekes ott a táj, hogy nem lehet közben elmélkedni. Mostanában azt tervezem, hogy elmegyek Menyházára, bérelek egy szobát, és onnan elindulok Brád felé, az erdei úton, 4-5 órás utakra, ott, ahol senki se jár, és semmi sem zavar. De nem biztos, hogy elenged a feleségem. Pedig zarándokolni, ahogy én gondolom, csak egyedül lehet. Nem bántana ott senki. Arra gondolnék, amire akarok, ami eszembe jut.

– Miről álmodozol?

– Kéne nekem egy ház, amelyet én rendezek be, ahogy nekem tetszik, ahova visszahúzódnék, ha akarok.  Odavinném a zongorámat, parkot csinálnék az udvaron, erdőt a kertben!

 

– Szoktál sírni?

– Könnyen elérzékenyülök. Láthattad a könyvbemutatómon.

– Terveid?

– Nehéz lenne leírni őket egy lapra. Sok van. Legközelebbi a majláthi 200. évforduló megszervezése, két könyvem véglegesítése… Egyszer el kellene mennem egy távoli tájra. Spanyolhonba vágyom, vagy egy szigetre. Enyhe szellő fújjon a tenger felől.