Fotóshalál

A fotós a pillanat művésze: a lét adott, talán töredék-másodpercig tartó mozzanatát kell „elkapnia” a sikeres felvételhez.

Az élet–halál viszonylatában a teória talán nem működik, de Zoli, ha nem is a szó szoros értelmében vett pillanatok, mindenesetre rövid id alatt távozott, minden orvosi erőfeszítés dacára.

Tegnap délelőtt egyik barátom azzal hívott fel, hogy Siska-Szabó Zoltán örökre eltávozott. Az nem lehet, mondtam és, groteszk módon mintha kívülről, egy filmen láttam volna magam, amelyben a szereplő egyre azt hajtogatja egy halálhírrel kapcsolatban, hogy az nem lehet igaz.

Pedig igaz, a telefonon felhívott felesége sírástól elfúló hangja egyértelműen bizonyította, hogy valóban.

Ötvenes évei közepének közelében járt, de hát ilyen igazságtalan a sors –, minimum két évtizedet még nyugodtan adhatott volna neki.

Ami utána maradt: két nagyszerű utód, a nagyobbik lány meg a kisebbik fiú, de már az is egyetemista, meg számtalan remek fotó: az aradiak, pályatársak valószínűleg ezekről a ritkábban fekete-fehérben, de főleg színesben megörökített nagyszerű élet-töredékekből emlékeznek rá.

Egy nem is közeli barátja, amúgy amatőr fotós meséli: sokat köszönhet neki, mert Zoli sokszor, idejét nem sajnálva – szívesen magyarázta neki a fotózás apró, de nélkülözhetetlen fogásait, trükkjeit. „Örökké hálás leszek neki” – és kicsit mintha elcsuklana a hangja.

„Nagyon jó ember volt”, mondja élete párja, a jó nevű képzőművész. Alig tudom kihámozni zokogásából szavait. Jó ember, és nagyon jó fotográfus volt.

Tegnap reggeltől, sajnos, már csak múlt időben emlegethetjük, de emlékét, amíg élünk, megőrizhetjük.