Hazatértek gyökereikhez a fazekasvarsándiak

 További fotókat a jobb felső sarokban található  ikonra kattintva, a mellékelt képgalériában tekinthetnek meg! 

Arad – Rég nem tapasztalt szeretet járta át a Fazekasvarsándi Általános Iskola falait szombaton, hisz nem mindennapi eseménynek számított, hogy egyszerre hat generáció vén diákjai lépték át az intézmény küszöbét. Egykori osztálytársak, pedagógusok szorították meg egymás kezét, ölelkeztek össze és emlékeztek a kedves diákévekre. Szem nem maradt szárazon a nagyszabású rendezvényen.

Manguci Erzsébet fazekasvarsándi óvónő ('70-ben végzett vén diák) szerénységében nem akarta elismerni a főszervező szerepét, „csupán nála futottak össze a szálak”, mondta. Azt azonban meghatottan, egy cigarettaszünet közben bevallotta lapunknak, hogy hetek óta, nagy izgalommal folytak az előkészületek, és bizony nagyon sokszor elérzékenyült. Tulajdonképpen az ő osztályától indult el mindez, közben csatlakoztak a többiek is hozzájuk. És milyen jól tették!

A meghívottak dél körül gyülekeztek egykori iskolájuk udvarán. Becsengetéskor, Gyurkócza Magdolna helybéli tanító kíséretében, a magyar osztályokba, illetve a fakultatív magyar órákra járó gyerekek virágkapuján léptek be az épületbe. Az iskolások énekkel fogadták a vendégeket, majd különböző osztályokban megkezdődtek az osztályfőnöki órák.

Az óráknak helyet adó tantermek ajtaján feltüntették az évfolyamokat, illetve az egykori osztályfőnökök, helyettesek nevét is:  

1974–1975 (osztályfőnök Terék László, helyettes Blaskó Margaréta), 1972–1973 (osztályfőnök Blaskó Margaréta), 1975–1976 (osztályfőnök Barják Mária), 1973–1974 (osztályfőnök Juhász Mária, helyettes Gyurkócza Aranka), 1971–1972 (osztályfőnök Dehelean Gheorghe), 1969–1970 (osztályfőnök Matekovits Mihály).

„Ez az otthonunk!”

Matekovits Mihály egykori osztályfőnökként lépett be az 1970-ben végzettek osztályába, ahol bevallotta, nagyon erős szálak fűzik a településhez, mivel 1968-ban, kihelyezéssel ott kezdődött tanári pályafutása. Ott tanulta meg, mit jelent tanítani és nevelni egyaránt. „Szerencsém volt, mert egy jó diákcsoport volt az én osztályom. Erős és nagyon fiatal tantestület működött annak idején, huszonketten voltunk mi pedagógusok. Én még nem voltam 23 éves sem. Sok mindent csináltunk. Együtt buliztunk, együtt sírtunk, ha baj volt támogattuk egymást. Nagyon sok kulturális rendezvény volt annak idején. Valahogy nem éreztük ezt kötelezőnek. Szívesen csináltuk. És minden alkalommal mi pedagógusok is szerepeltünk, nem csak a diákok. Lehet, hogy ez a diákokat és a szülőket is jobban megmozgatta” – mesélte a nyugalmazott tanár, aki szerint annak ellenére, hogy az utazás nem volt könnyű (biciklivel jártak be az iskolába), három év alatt soha nem volt megfázva, és nem késett egyszer sem. Ez hozzátartozott a fiatal pedagógus évekhez. „Később, amikor a tanfelügyelőségre kerültem, úgy éreztem, ha nem lettem volna falusi tanár és igazgató, akkor nem is tudnám elképzelni azokat a problémákat, amikkel akkoriban megkerestek a vidéki tanárok. Soha nem értettem azokat a fiatal pedagógusokat, akik eleve városra és nagyiskolákba akartak kerülni. Szerintem azoknak kimaradt valami az életéből.”  

Blaskó Margaréta immár nyolcadik éve nyugalmazott pedagógus, 69-ben érkezett Maros megyéből Fazekasvarsándra, ahol le is telepedett. Most is úgy érzi, mintha tanítana. „Furcsa volt ismét katalógussal belépni az osztályterembe, de mintha megfiatalodtam volna. Amikor pályakezdésem előtt először benyitottam a tanáriba, meghökkentem, annyian voltak. De jól fogadtak, beilleszkedtem, és úgy éreztem, hogy a közösség is befogadott.”        

Egy másik osztályban Gyurkócza Aranka (evangélikus börtönlelkész) köszöntötte egykori diákjait. „Itt most alkalmunk volt megélni a magunk varsándiasságát. Egy dologban nagyon összecsengett a szívünk: hogy itt, itthon vagyunk. Bármilyen legyen is a sorsunk, a gyökerünk Fazekasvarsándon van. Lehet ez a nép akármilyen elégedetlen, ez a föld a miénk! Ez az otthonunk! Ezt éreztem a levegőben, láttam a tekintetekben! Az osztályfőnöki órámon azt is elmondtam, hogy számomra a temető is hozzám tartozik, hisz ott vannak a felmenőim, a szüleim, és én is oda kívánok térni majd. És milyen jó, hogy van egy hely ebben a világban, amire mindig szeretettel gondolunk, és ahol megélhetjük a magunk összetartozását! Nem mindig vagyunk mi megelégedve sok mindennel, ami itt történik. De valahogy a táj, a föld, a házak és az emberek is, akikkel annyi éven keresztül együtt voltunk, ezek valahogy mind a mieink és mi az övéik vagyunk” – foglalta össze gondolatait a Nyugati Jelennek. 

Orădan Ferenc vén diák is kivette a szervezésből a részét. „Én varsándi vagyok, így mindig összefutok valakivel. De, ahogy láttam, akik már nem laknak itt, azok örülnek a legjobban az ilyen találkozóknak. Mert ilyenkor hazajöhetnek. Sokan itt ismerték meg a férjüket, feleségüket, ide húz a szívük. Sajnos mindig kevesebben és kevesebben vagyunk itt Varsándon. De annál jobban összetartunk. Jó együtt lenni! Talán jó lenne a jövőben tíz év generációját összehívni.”

„Még nem felejtettük el egymást”

Az osztályfőnöki órák után a vendégsereg kivonult a temetőbe, ahol virágokat helyeztek el az egykori pedagógusok, ismerősök sírján. A szintén fazekasvarsándi származású Zelenák József evangélikus lelkész (maga is vén diák) néhány szóban méltatta az elhunytakat. A Sepsiszentgyörgyön élő lelkész a gyökerekhez való visszatérés fontosságát hangsúlyozta.

„Gyökértelenül nem lehet élni. Vannak, akik talán ezt megpróbálják letagadni, de én úgy érzem, az ember a lelkében mindig vágyódik vissza oda, ahonnan az élete elindult. Én mindig örömmel jövök vissza a szülőfalumba. Addig jó, amíg a személy is ott van, aki megölel. Ezekről kell beszélni. A kötődésről, az emberekről, akiket itt hagytunk. Akikkel a diákkori csínytevések, szerelmek, szakítások megtörténtek. Amikor az ember hazajön, ezek mind végigfutnak rajta, és mikor visszaindul, akkor az itt kapott erőt, üzenetet magával viszi” – mondta a lelkész, aki 10 éves korában ment el szülőfalujából.      

Egy másik vén diák, Kiss Edit '89-ben hagyta el Fazekasvarsándot. Azóta Frankfurt mellett él családjával. „Mindig jó érzésekkel keresem fel a települést. A szüleim sajnos meghaltak, de a rokonok és a barátok még itt vannak. Ha sikerül és a munkahelyem megengedi, mindig szívesen jövök. Az emberek már nemigen találkoznak máshol. Annyi felé elkerültünk, jól esik még egy pár szót váltani egymással. Ez azt jelenti, hogy még nem felejtettük el egymást”.

A megemlékezéseket a kultúrotthonban tartott, hajnalig zajló mulatság váltotta fel. A vendégeket a Ghiocelul tánccsoport magyar népviseletbe öltözött diákjai lepték meg, az iskola igazgatója, Roşu Vasile is támogatta a rendezvényt.

Manguci Erzsébet a lapunkon keresztül is megköszönte mindenkinek a segítséget. 

„Azt szerettük volna, hogy mindenki úgy érezze magát, mint mi annak idején. Sajnálom azokat, akik nem jelentek meg, mert nem tudják, hogy milyen érzés ez a találkozó. Nagyon sokat veszítettek, hogy nem jöttek el. Van akivel, harminc, negyven éve nem találkoztunk, és most eljöttek. És nagyon örültünk nekik! Nagyon jó érzés volt régi tanárjainkkal találkozni. Én, mint pedagógus elmondhatom, hogy nagyon sokat tanultam tőlük. Hisz egy olyan tanári gárdánk volt, hogy azt nem lehet elfelejteni. És pótolni sem. Mellettünk álltak, délutáni programokat szerveztek, pedig ingázók voltak, Aradról jártak be biciklivel. Fiatalok voltak, tele energiával. Szeretve, tisztelve érzetük magunkat és talán én is ezt próbálom továbbadni az én gyermekeimnek.”

A vendégek hajnalig mulattak. Fergeteges buli volt és megegyeztek abban, hogy amint lehet, újra találkoznak. Mert vissza kéll térniük gyökereikhez!