Hosszú László és Veronika aranylakodalmas

Hosszú László és felesége, Veronika csütörtökön ünnepelték házasságkötésüknek az 50. évfordulóját: 1960. november 11-én esküdtek Gyergyóremetén. 

Helyi szokás szerint az esküvőt követően a fiatal párt felültették egy lovas szekérre, amelyet még három, kelengyével megpakolt szekér követett. Csepergő esőben, ötórás kocsikázás után értek a 25 kilométerre lévő Gyergyóújfaluba. A „Lakodalom van a mi utcánkban…” kezdetű nótával fogadták őket, a számukra elkészített új házba bepakolták a bútorokat, az egész kelengyét, majd a vőlegény szüleinek a házában vette kezdetét a székely szokás szerint megszervezett lakodalom – emlékezett vissza elfátyolosodott szemekkel Veronika asszony.

Újfaluban születtek a gyermekek, elsőként Zoltán, akit sajnos, 2 éve elveszítettek, utána született Géza, aki jelenleg, miután elhunyt a felesége, Sopronban él; Anna lányuk érkezett harmadiknak, a sort László zárta. A két kisebbik gyermek Aradon él, mindnyájan megházasodtak, összesen 6 gyermekük született. Amíg Újfaluban éltek, a téeszben dolgoztak, otthon állatokat tartottak, a férj, László építőbrigádban ácsként munkálkodott. Éppen szakmájából kifolyólag kerültek Aradra 1978-ban, amikor hozzáfogtak a vegyipari kombinát építéséhez, ahova nagy szükség volt ácsmesterekre. Sok újfalusi társaságában maguk is a költözködés mellett döntöttek. Aradon a férjet azonnal alkalmazták, Újaradon hamarosan háromszobás tömbház-lakást is kiutaltak számukra.

Noha 40 éves korában az ember már nehezen tud elszakadni a szülőföldjétől, Aradon elég könnyen beilleszkedtek, habár Veronika románul a seprűt sem tudta megnevezni. Hozzá képest László előnyben volt, mivel a hidász iskolában román mestere volt, meg aztán a katonaságnál is megtanulta az ország nyelvét annyira, hogy nem lehetett eladni. Az aradi beilleszkedést nagyban segítette, hogy a vegyipari kombinát építésén dolgozó legtöbb mérnök magyar volt, tehát könnyen szót értett velük. Miután Glogovácon befejezték az építkezést, egy temesvári építkezési vállalat alkalmazottjaként sok Arad-környéki építkezésen dolgozott, elég jól keresett. Aradra érkezésük után Veronika a likőrgyárba szegődött, csakhogy a válságos időkben elfogyott a cukor, az új munkaerőtől megszabadultak. Áthelyezéssel a cipőgyárba került, ahol a rendszerváltás után megszűnt a munkahelye. Kiköltöztek Glogovácra, ahol 5 évig a katolikus templomban harangozóként dolgozott. Miután mindketten nyugdíjba vonultak, eladták a glogováci házat, visszaköltöztek Arad-Pernyávába. Itt a két kisebbik unokának, Stefinek és a még óvodás Petinek a nevelésében segédkeznek.

Manapság az udvaron foglalatoskodnak, nevelnek néhány csirkét, rendszeresen járnak templomba, a gyermekeiknek, unokáiknak élnek. A nyugdíjukat beosztva, megélnek. Rendbe tették a lakásukat, ahol minél tovább szeretnék élvezni a nyugdíjas életet, ahogy és ameddig lehet. Vasárnap, az arad-belvárosi katolikus templomban 10.30 órakor kezdődő szentmise alkalmával az aranylakodalmas házaspárra áldást mondanak. Utána az egész család, 28-30 személy részvételével ünnepi ebéden örül annak, hogy újra együtt lehetnek.

Manapság, amikor a házasságoknak több mint a fele válással végződik, van-e titka a tartós házaséletnek?

Náluk is lehetett volna válóokot találni, hiszen ilyenekkel óhatatlanul szolgál az élet. Magukat azonban családcentrikusságra nevelték, mindig a gyermekek érdekei, az együtt maradás szellemében gondolkoztak. Tudni kell engedni, megbocsátani, illetve elnézni egymás hibáit. Ha e követelményeknek a házastársak megfelelnek, könnyebben együtt maradhatnak. Maguk hálásak, boldogok, amiért viszonylagos egészségben, együtt megérték az 50. házassági évfordulót. Ahányat a továbbiakban megérnek, köszönettel elfogadják, Isten ajándékának tekintik.