Ízletes könyvtári est Déván

Irodalmi kulináriák címmel szervezett január utolsó hetében könyvtári estet a dévai RMDSZ Nőszervezet. 

A rendezvény ezúttal is nagyszerűre sikeredett, amihez Csatlós Zsófia gasztrobloggernek, az Erdélyi konyha gasztronómiai magazin munkatársának és Deák Piroska irodalom szakos tanárnőnek az érdekfeszítő előadása mellett a találkozó végén felszolgált székely káposzta is nagymértékben hozzájárult.

A közel száz résztvevő azonban már az előadások során bőségesen belekóstolhatott az irodalmi ínyencségekbe, és az ínyencségek irodalmába is. Csatlós Zsófia stílusosan, egy Kosztolányi-idézettel indította gasztronómiai értekezését, melyben a Nyugat szeretett írója, költője így fogalmaz: „Aki eszik, szerelmet vall az életnek”. Ezután már a hallgatóság soraiban senki sem gondolhatott a diétájára, újévi fogyókúrájára, és nem is rejtette véka alá az ínyencségek iránti vonzalmát, nagy érdeklődéssel hallgatva az előadót, amint részletesen ecsetelte a honfoglaló magyarok étkezési szokásait. – Eleink igazi „konyhaművészek” voltak. Étkezésüket a távol keleti konyhára ma is jellemző öt alapíz harmonikus kombinációja jellemezte. A keletről hozott hagyományok, ízek világába nagyszerűen építették bele a vándorlásaik során szerzett új étkezési szokásokat is. Az ősmagyarok, az európaiaktól eltérően inkább főztek, mint sütöttek. És nekik köszönhető a levespor feltalálása is. Hiszen a gazdagon fűszerezett, megmaradt húsokat kiszárították, porrá zúzták és a férfiak portyázásaik során egy-egy kis bőrzacskóban magukkal vitték ezt. Alkalomadtán aztán vizet forraltak, beleszórták a húsport és kész volt a tápláló élelmiszer – mesélt a hajdani magyar étkezési szokásokról Csatlós Zsófia. Majd hozzátette: az ősi ízvilágot őrizve, a magyar konyha a 19. században Európában az első helyen szerepelt, világviszonylatban pedig csupán a kínai és thaiföldi konyha előzte meg. A huszadik században egyre fokozódó globalizáció azonban a magyar konyhát is „megfertőzte”, s a sokféle külső hatás gyors beépülése nem vált igazán előnyére. Az előadó röviden kitért a gasztronómia mai bajnokaira, ismertetve a jelenleg is öt alapíz harmóniáján nyugvó kínai és thai konyha jellegzetességeit, a gazdag fűszerezésű indiai étkeket, a tésztaféléken, paradicsomon és zöldfűszereken nyugvó piros-fehér-zöld olasz konyhát, a kukoricára „fűzött”, csípős mexikói eledeleket, a tejtermékek és zöldségek iránt elkötelezett görög konyha remekeit. Illetve a még mindig élen járó francia konyhaművészetbe is betekintést nyerhetett a hallgatóság. Itt már az irodalom is becsempészte magát az előadásba. Előbb a marengói csirke Napóleonhoz kapcsolódó történetét mesélte az előadó, később Alexandre Dumas 1200 oldalas receptes könyve kapcsán derült fény a kedvelt francia író gasztronómiai elkötelezettségére.

Innen már könnyedén átléphettünk a 19. századi magyar irodalom világába. – A reformkor, a szabadságharc és a forradalom, majd a kiegyezés időszaka nem csupán társadalmi szinten hozott óriási változásokat, de az irodalom, művészet, sőt a konyhaművészet terén is csodálatos fejlődés, értékőrző újítás tapasztalható – fogalmazott Deák Piroska tanárnő. És hamarosan kiderült, hogy a Pilvax törzsvendégei sem vetették meg az ínyenc falatokat. Mielőtt azonban erről szó került, az előadó röviden kitért a magyar konyhaművészet utóbbi kétszáz évében tapasztalt változásokra. A magyar háziasszonyok a 18. század végéig kitartottak a sok zöld fűszerrel készült főtt húsok és gabonakásák mellett. A kukorica, krumpli, fehér liszt, cukor csak ezután terjedt el a magyar konyhában, akárcsak a paprika és a paradicsom is. Erről tanúskodik az 1753-ban megjelent első magyarra fordított német szakácskönyv és a Cifra István által írt első igazi magyar szakácskönyv összevetése. Utóbbi igen nagy sikernek örvendett, kilenc kiadást ért meg. És bőven találhatunk benne ötleteket a 19. század elején még gyakori főúri lakomák 25-30 fogásának elkészítéséhez. Jókai így írt ezekről: „Ha apáink konyhareceptjeit olvassuk, azt kell hinnünk, hogy nemcsak kívül viseltek vaspáncélt a testükön, hanem a gyomruk is bádoggal volt bélelve”. A magyar romantika nagy alakjának állítását csak megerősíti Móricz Ebéd című elbeszélése és Kövi Pál Erdélyi lakoma című kötete. De amúgy Jókai is igen kedvelte a finom falatokat. És felesége, Laborfalvi Róza nagy szeretettel főzte, sütötte a svábhegyi villában a finomabbnál finomabb étkeket, melyeket gyakran népes baráti társaságban fogyasztottak el. Ilyenkor mindig pezsgővel és tejszínhabbal kínált, jégbehűtött görögdinnye zárta a lakomákat – derült ki az előadás során. Amúgy Jókainak a bableves volt az egyik kedvence, melyet görög olvasónak nevezett hatalmas szemű paszulyból és angyalbakancsnak becézett füstölt malackörömből főztek.

Arany János, a magyar puszta szülötteként az egyszerű, házias étkeket kedvelte leginkább. A paprikás csirke gyakran került a család asztalára. Jó barátja, Petőfi viszont vándorlásai során jót s kevésbé jót egyaránt megélt és meg is kóstolt. Mikor azonban tehette, szívesen vett részt ínyenc lakomákon. – Egy alkalommal barátjával, Székely Józseffel tért be vacsorázni  a Gránátoshoz címzett pesti vendéglőbe. De mivel már éjfélhez közeledett, a vendéglős sajnálkozva mondta, hogy csak egy kis párolt káposztája és pörköltje maradt. Erre Székely József rávágta: keverje csak össze azt, s hozza ki nekik vacsorára. Az összeállított káposztás hús azonban annyira elnyerte a két jó barát tetszését, hogy másnap már eleve ezt kértek vacsorára. Így a Petőfi barátjáról elnevezett Székely káposzta hamarosan felkerült a Gránátoshoz címzett vendéglő étlapjára, sőt a többi pesti étteremére is – ismertette a székelyekhez nem sok szálon kötődő székely káposzta eredetét Csatlós Zsófia. S a szemléletesebb előadás kedvéért időközben megérkezett a terembe a jókora edényben gőzölgő székely káposzta is.

Így a Petőfiről szóló irodalmi ismertetőt igen rövidre kellett fogni. A hallgatóság ugyanis képtelen volt ellenállni az ínycsiklandó illatoknak, és a könyvtári est igen jó hangulatban elköltött igazi magyar lakomával zárult.