Jó három évtized után

Nézem a Városháza előtt lassan gyülekezőket – a megemlékezés kezdetére, a katonákat kivéve volt majdnem félszáz civil –, s minduntalan beugranak a 31 évvel ezelőtti képek. Azon a szép, napfényes, különösen meleg december 22-én tele volt a tér, különösen azután, hogy a televízióban bejelentették, sőt bemutatták „a nép legszeretettebb fiának” pánikszerű  menekülését Bukarestből. A helikopter felszállt, a gyűlölt diktátor már csak végső nyughelyére tért vissza a fővárosba.

Hirtelen ujjongó, örömükben síró emberek lepték el az utcákat, Aradon mindenfelől özönlöttek az immár két napja a forradalom „bölcsőjének” számító térre. Amelynek közepén, nagyjából azon a helyen, ahol most a forradalmárok emlékműve áll a két villamossín között, egy lelkes és karizmatikus fiatal színész tartotta a lelket a tömegben egy hirtelen összetákolt emelvényről, amikor még nem lehetett tudni, hogy a járdán felsorakozott katonai járművekből nem zúdul-e halál a tüntetőkre.

Hol van, fut végig a tekintetem az összegyűlteken.

Aztán megjelenik, haja őszesbe vegyül, de a maszk mögött is jól felismerhető markáns arca. És itt vannak még néhányan azok közül, akik 31 éve is itt voltak – némelyikük már hófehér hajjal –, bár évről évre egyre kevesebben. Főleg férfiak, de néhány nő is, a termetes hölgy, például, aki a fiát vesztette el (érdekes: Aradon az áldozatok december 22-én este, éjjel, de főleg utána haltak meg!), s jó ideje a forradalom áldozatai és sebesültjei szövetségének elnöke.

Számukra ez a decemberi nap emlékezetes és különleges.

Aztán eljött több fiatal, a legtöbbjük még meg sem született (vagy éppen csak) 31 évvel ezelőtt. Ma különböző pártok tagjaiként az emlékműre helyezendő koszorúkat hozták, megszabott feladatként. Személyes élményük biztosan nincs; kíváncsi lennék, hogyan gondolnak a jó három évtizeddel ezelőtti eseményre. Nagyon aligha hatja meg őket.

***

Nemzeti himnusz, rövid ortodox gyászmise (valamennyi Aradon elesett áldozat nevét felsorolják – az emlékmű fehérmárvány-tábláján a nevek alig, csak nagyon közelről kivehetők), beszéd egy szó sem. Aztán a koszorúk, elsőként az áldozatok, sebesültek egyesületének részéről, majd az aradi forradalmárok, a December 21. Egyesület (mai napig sincs egységes forradalmár szervezet Aradon!), a prefektúra (jelen volt az intézményvezető is), a Belügyminisztérium helyi szervei, a városi és megyei tanács, a háborús veteránok, politikai pártok (köztük az RMDSZ), a két egyetem stb. nevében.

Kellemetlen közjátékként („provokáció”, mondták egyesek tréfásan) a megemlékezés közben megszólalt egy riasztó a volt Nemzeti Bank épületén (csak a szertartás befejezése után sikerült kikapcsolni), s a koszorúzást kísérő zenét sugárzó szerkezet is felmondta a szolgálatot egy adott pillanatban.

Amúgy, mondhatni, méltó megemlékezés volt. Maszkkal, természetesen.

*

December 23., ma: 12.00 órakor Tóth Sándor Maros-parti kopjafánál a bátor hódmezővásárhelyi hősre emlékeznek.