Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete 2016. június 8-án, szerdán 18 órakor a Jelen Ház nagytermébe zenés, videóvetítéssel egybekötött megemlékező előadásra hívja a múltunk iránt érdeklődő, és a jelenben tenni akaró magyarjainkat.
Az est meghívott előadója Raffay Ernő. Előadásának címe: Trianonon innen, Trianonon túl, melynek keretében felvázolja a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útját és az abból kivezető túlélés útját. Tárogatón közreműködik Vesztergám Miklós.
o0o
Ki a magyar?
A két világháború között született válasz szerint: „az, akinek fáj Trianon”. Az aforizmát Karinthy Frigyesnek, Wass Albertnek, Illyés Gyulának stb. tulajdonítják, de ez így egyetlen művükben sem lelhető. Dsida Jenő Psalmus Hungaricusában a trianoni traumát így határozza meg: „aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”.
Az elszakított területek magyarsága többféleképpen próbált védekezni a fájdalom ellen. Voltak, akik fel sem fogták a könyörtelen térképszabászat következményeit, és tovább élték megszokott vegetatív életüket, természetesnek véve az új alárendeltségi helyzetet.
A csonkahaza határain kívül rekedt nemzet másik része neveltetése és vérmérséklete függvényében kereste fájdalmára a gyógyírt, illetve annak enyhítését.
Volt egy vékony réteg, aki az egyéni érvényesülés érdekében erkölcsi aggályok nélkül,megtagadva gyökereit, új közösséget, új önazonossági mentőövet keresve, az új hatalom feltétel nélküli kiszolgálói lettek, és ezzel kizárták magukat a nemzet szellemi közösségéből. A másik végletet a fájdalom elől az értelmetlen öngyilkosságba menekülők hada alkotta, pedig akkor nem meghalni, hanem élni és munkálkodni kellett a nemzetért.
A magyar hivatalnokok nagy része, akik nem voltak hajlandók felesküdni az új hatalom kiszolgálására, valamint az értelmiség és a középosztály egy része, a csonkahonba való menekülést – Ady szerint „a borzalmakkal tiport földönfutók országútját” – választották: „Én láttam a futó Erdélyt / majdnem ájultan s tehetetlen. / Éreztem már a Rém sok iszonyát, / de sohase keservesebben: / mintha fajtám fölött húzták volna / a halálharangot, s mintha én is / a bűnösök millióihoz tartoztam volna.”
A korabeli tudósító így ír a marhavagonokban érkező menekültekről: „A polgármesterek, tanácsurak, jómódú kereskedők egy szál ruhában érkeztek meg, asszonyok, akik szépek, hiúk és divatosak voltak, bókok tárgyai a szász városkák ragyogó korzóin, a hosszú úton összepiszkolódott, lerongyolódott otthonkáikban jöttek… Már nem voltak ijedtek a menekülők, hitték, hogy Székelyföld áldott talaja nem teremhet másnak, mint nekik, évszázadok óta ott lakóknak, örök sajátjuk Erdély, amit csak ideig-óráig hagytak magára” – a menekülők akkor még nem tudhatták, hogy az utolsó vagonlakást csak 1927-ben sikerül a hatalomnak felszámolnia „Sokan néztük a vizeket, és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekből, arra,napnyugat felé. Hogy onnan soha vissza ne jöjjenek”– jósolta meg a Kiáltó szó.
És volt a többség, aki hű maradt szülőföldjéhez. Kós Károlyék már 1921-ben ébresztőt fújtak a valóság elől a passzív ellenállásba menekült értelmiségnek: „…szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni… Építenünk kell! Fogunk hát építeni új, erős várakat a régi Istennek.”
A trianoni térképsebészek élveboncolása nyomán a hajdan erőtől duzzadó, gazdag Magyarország egy kicsi, kiszolgáltatott, gyenge országgá vált, a magyarság 1/3-a került idegen államok hatalma alá, elvesztette tengerpartját, nyersanyag-lelőhelyeit, természeti kincseit, vasúti infrastruktúráját, történelmi-kulturális emlékei nagy részét, tehát úgy tűnik a végső cél nem Magyarország feldarabolása, hanem kivéreztetése, elpusztítása volt. Senkisem hitte, hogy a magyar történelem sorsfordító esztendeje után, amely alatt az ország három rendszerváltást él meg – királyságból köztársaság, majd tanácsköztársaság vörösterrorral, aztán ellenforradalom fehérterrorral – a feldúlt, eladósított, megcsonkított, agyonnyomorított ország életképes lesz. A kisantant alig várta, hogy cafatokra szedhesse a megcsonkított országot.
De az ország élni akart, amit a sikeres, a kormánytól független területmentő civil akciók bizonyítnak a legjobban: Civitas Fidelissima, azaz Sopron a Leghűségesebb Város, amely történéseiről egy előadás keretében (Rongyos Gárda) már megemlékeztünk; Civitas Fortissima – Balassagyarmat a Legbátrabb Város –, ahol a bátor vasutasok, polgárok és katonák kiverték a cseh megszállókat és így a város és környéke a trianoni béke után is az ország része maradt. A felkelés eredményeként a csehek feladták a borsodi szénmedence meghódítására vonatkozó ambícióikat is. Nem utolsósorban meg kell említenünk azt a népszavazást, amelyet a Szentpéterfa község köré tömörülő tíz község harcolt ki, mely eredményeként hét falu visszatért Ausztriától az Anyaországhoz – Communitas Fidelissima, azaz a Leghűségesebb Falu: Szentpéterfa, Ólmod, Narda, Felsőcsatár, Horvátlövő, Vaskeresztes és Pornóapáti. Megjegyzendő, hogy a népszavazást kezdeményező Szentpéterfa horvát többségű volt a népszavazáskor és most is az, bizonyítva a magyar szellemhez való tartozásukat.
Az országot felfalni vágyók ugyancsak csalódtak, amikor a Kormányzó vezette Magyar Királyság Teleki Pál, Bethlen István, Klebelsberg Kunó, Wekerle Sándor, és sokan mások irányítása mellett, keserves munkával, a magyar nép irdatlan nagy áldozathozatalával ugyan, de újraépítették Magyarországot, ami végül Közép-Európa egyik szellemi, kulturális központja lett.
Murvai Miklós
Hozzászólások