Le-Er-márkájú Erzsébet-, Katalin-, András-bál

Szombaton nagy bál volt Aradon. Este nyolckor kezdődött, s jócskán belenyúlt a vasárnapba. Noha nyilvánosan meg se hirdették, az Expo hatalmas csarnokában a hosszú asztalok mellett nem maradt üres hely, ha csak egy váratlan (családi vagy egyéb) esemény meg nem gátolt valaki feliratkozottat abban, hogy távolmaradjon.

Megérdeztem Khell Leventét, a két főszervező egyikét (a másik Homolka Ervin – innen a Le-Er (Levente–Ervin) rövidítés, hogy miért nem hirdetik meg, a szokásos módon az újságban is az aradi magyarság körében az egyik legnépszerűbbnek, leglátogatottabbnak bizonyult rendezvényt. Íme a válasz: „Nézd, nagyon régóta szervezünk Ervinnel ilyen bálokat, s már kezdettől fogva nagy volt a túljelentkezés. Mit kezdtünk volna azokkal, akiket vissza kellett volna utasítanunk? Napokig csak telefonhívásokra válaszolhattunk volna, ráadásul kellemetlen hírrel, elutasítólag... Ez a terem, az Expo csarnoka ugyan nagyon nagy, Aradon messze a legnagyobb, most is van itt legalább hatszáz ember, és többet fogadni nem lehet, mert tánctérre is szükség van.”

Igaz, egy mulatság résztvevői nem táncolnak egyszerre (a többség nem is bírná erővel a sok órás „iramot”), de mondjuk a fele igen. Márpedig ez kb. háromszáz ember, akinek hely kell.

A közönség tehát eleve „válogatott” (a körön belül lévők örömére, a kívülrekedtek bánatára), de hát, magam is belátom, egyszerűen nem mutatkozik mód más megoldásra. A „kiválasztottak” pedig civilizált, soha nem randalírozó, megbízható, mulatni szerető és tudó emberek.

Egy szombat éjjeli történet: valaki a mosdóban felejtette, bizonyára kézmosás közben, mobiltelefonját, s ahogy észrevette, Khell Leventéhez fordult, hogy jelentsék be a hangosbemondóban, mi történt. Levente határozottan és megnyugtatóan kijelentette: biztosan meglesz! SMS-t küldtek a telefonra, hogy a megtaláló az X számú asztalnál keresse a tulajdonost. Mielőtt a felhívást bemondhatták volna, a feledékeny telefon gazdája jelentkezett, készülékét az asztalához vitték.

Ami emberileg, amúgy, teljesen normális volna.

***

Erzsébet, Katalin, András.

Hagyományosan a „nagy nevek” közé tartoznak (bár egyik sem magyar eredetű), valamikor mindhárom a legkedveltebbek és leggyakoribbak között volt az Annával, Máriával, Ilonával, Jánossal, Istvánnal, Ferenccel stb. egyetemben.

A divat azonban – köztük a névdivat – állandóan változik, az „idők szelének” megfelelően.

Aki nem követi szorosan a névadás legújabb divatjait, szinte biztosan nem tudja, milyen nevek „menők” manapság a magyarság körében. (Az alábbi adatok az anyaországi nyilvántartásokból származnak, de nagy valószínűséggel a határokon túl, Romániában is jellemzőek.)

Tavaly, 2017-ben a leány-újszülötteknek adott nevek között az első helyen a Hanna és az Anna álltak (az előbbi újabb, a második régi, bibliai eredetű, és évszázadokon keresztül népszerű volt), a harmadik a Zoé (?), következik a Luca, Emma, Zsófia, Jázmin, Nóra, Boglárka az első tíz között. (A magam ismeretei szerint csak a Boglárkáról tudom, hogy az „echte” magyar.)

Az első húsz tavaly adott névben sem az Erzsébet, sem a Katalin nem szerepel! Ott van ellenben a Léna, Maja, Gréta, Laura, Mira, Fanni, Dorina stb.

Az András (katolikus vértanútól eredeztethető) férfinevet – egykoron a leggyakoribbak közé számított az Istvánnal, Sándorral, Józseffel, Ferenccel stb. egy sorban –, ma a magyar statisztikákban csak a 31. helyen találjuk. Az élvonalban a Bence, Máté, Levente, Noel, Ádám, továbbá a Marcell, Dominik, Dávid, Dániel, Milán (a Bence és Levente kivételével egyik sem magyar eredetű) szerepel az első tíz között. András csak a 31., a kimondottan magyarnak elkönyvelhető Zoltán a 26, az Attila (a hun király után már kissé kérdőjelesen magyar) 28. után.

Valamikor, az 1970-as évek Romániájában szinte minden második-harmadik magyar fiú újszülöttet, egyáltalán nem véletlenül, Zoltánnak, Zsoltnak, Atillának, Botondnak és hasonlónak kereszteltek a nemzetiségükre és annak kifejezésére valamit adó magyar szülők.

A messzire kalandozás után visszatérek az aradi Erzsébet-, Katalin- és András-bálra.

Ezeket a mulatságokat valamikor az őszi betakarítási munkák befejeztével az adventhez, a Szent András napjához (november 30.) legközelebb eső, egyúttal az egyházi év kezdetét is jelentő vasárnap beköszöntése előtt rendezték meg.

Ma már a katolikus egyházi hagyományokhoz nem ragaszkodik annyira az emberek jó része, mint egykoron, de András-nap után azért lejár a báli szezon, s csak jövőre, a farsangkor kezdődik majd újra.

***

 Szombaton este még meg se érkezett minden vendég a bálozáshoz, a kitűnő Meteor-banda (majd később az ugyancsak kiváló Poly-Dy) azonban már a húrok közé csapott, sokan mindjárt az elején táncra perdültek, s nem is hagyták abba, amíg meg nem történt a „hivatalos” megnyitó. Ezen Khell Levente üdvözölte a megjelenteket, köztük Bognár Levente alpolgármestert, Matekovits Máriát, a megyei EMKE-elnököt és Matekovits Mihályt, Szabó Mihály tanácsost. Szóba hozta az Ypszilon együttest is, amely ez alkalommal és itt ünnepelte megalakulásának ötvenedik évfordulóját. Bognár Levente arról szólt, hogy az aradi magyarok a közösség hagyományos rendezvényén vesznek részt: ez volt a 19. ilyen bál, amely mellesleg Arad város kulturális naptárjában is szerepel (a municípiumi kulturális bizottság mellesleg anyagilag is támogatta, a terembér kifizetésével). Az alpolgármester hangsúlyozta: az ilyen összejövetelek (is) identitást adnak a közösségnek, hozzájárulnak a magyarság megőrzéséhez.

Már éjfél felé járt az idő, amikor – nagy ünneplés közepette – színpadra lépett az Ypszilon, az 1970-es–80-as évek már-már legendássá vált együttese az Újra itt van a nagy csapat közismert slágerére. És az öregfiúk – külsejüket tekintve fölöttük se múlt el nyomtalanul fél évszázad – ma is, kis külső kollegiális segítséggel (maguk, Nagy Zoli kivételével nem hozták el hangszereiket, s a „klasszikus” ötös felállásból a külföldön élő és dolgozó „Kis Juhász” csak hangüzenetet tudott küldeni) remekül muzsikáltak, énekeltek. A közönség pedig együtt élt velük (sok mostani bálozónak a lakodalmán is ők zenéltek), és nagyon hálásnak bizonyult irántuk. (az Ypszilon ötven évére a közeljövőben visszatérünk.)

Az est folyamán kiszólították és felköszöntötték a névnaposokat (előzőleg az asztaloknál cirkáló papírra kellett felírni a neveket), a hölgyek egy-egy szál virágot is kaptak. Aztán újra és megint tánc, majd hajnali kettő után megkezdődött a tombolahúzás – a főnyeremény egy led-es tévékészülék volt. S aki még ezután is bírta az iramot, az folytatta a táncot.

Számos ismerőssel beszélgettem hajnali három után, senki nem akadt, aki ne beszélt volna dicsérőleg a méreteiben „megabálról”, amely Homolka Ervin megbízható becslése szerint a 159. általuk szervezett rendezvény volt, eddig azokon több mint 48 ezer ember vett részt, a szombatival túlléptek a 49. ezren, jövőre pedig a félszázezren is túl lesznek.

Ha minden ilyen remekül menne az aradi magyarság háza táján, megkockáztatnám: eléri majd a százezret is. Nagy kár, hogy egyre kevesebben vagyunk, s csak remélem, hogy LeEr-nek még nagyon hosszú ideg lesz ereje, kitartása, egészsége a nem kis munkát igénylő szervezésre.