MAGYAR ’56 A VÖRÖS BIRODALOMBAN

A Duna mentén hernyótalpak

tiporják szét a forradalmat,

véreim vére hull a hóra;

Mért lőttél belém Auróra?! 

                            (Kányádi Sándor: Naplótöredék 2)

Az ’56-os forradalom kapcsán sokszor hallani, hogy a határon túliaknak szinte semmi közünk ’56-hoz, hiszen Trianon óta nem élünk egy országban, és az ötvenes évek anyaországi történései tőlünk függetlenül zajlottak le, pedig Sztálin halála után a kommunista rabigában tartott Kárpát-medencei magyarság előtt felcsillant a remény nemcsak a szabadabb életre, hanem a nemzet újraegyesítésére is. Ezt táplálták az egyre hangosabb anyaországi demokrácia-követelések, amelyek okt. 23-án a forradalom kitöréséhez vezettek. Az erdélyi magyarság körében, az anyaországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra, fegyveres harcokra nem került sor. Az itteni magyarság viszont ideig-óráig visszanyerte önbizalmát, s reménykedett a totalitárius diktatúra megszűntében.    

A román párt- és államvezetés igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. Attól tartottak, hogy a forradalmi eszmék átterjednek, ezért az új eszmék terjedését totális cenzúrával és szigorú intézkedésekkel akadályozták meg. A magyarok lakta részeken rendkívüli állapotot hirdettek ki, és perfid módon szították a románság nacionalista, magyarellenes érzületét. Megint el akarták hitetni velük, hogy a „horthysta erők” ismét el akarják csatolni Erdélyt. Ennek ellenére a forradalom híre nagyon élénk visszhangot váltott ki, elsősorban az erdélyi felsőfokú tanintézmények diáksága körében. 

A Balkán „Machiavellijének” tartott Gheorghiu-Dej kommunista diktatúrájának a magyar forradalom vérbefojtása kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár-gyanús” kisebbségi értelmiségi elittel való leszámolásra. Innen már nyílegyenes út vezetett az önálló intézmény- és iskolahálózat elsorvasztásához, 1959 februárjában a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához. Ezekben a vészterhes időkben szerény próbálkozásokat óriásivá nagyítottak fel, ártatlan emberek százait zárták börtönbe. A Szoboszlay-perben 11 személyt ítéltek halálra, közülük tízet kivégeztek, az „érmihályfalvi csoport” 31 elítéltje közül kettőnek oltották ki az életét és mintegy 60-ra tehető azok száma, akik a kínzások nyomán veszítették életüket. Sajnos, a statisztika nem pontos: utólag nagyon nehéz eldönteni, hogy Jilaván hány magyart végeztek ki. 

Az erdélyi magyarság valójában nem lőtt, nem harcolt, de lélekben és lélektől lélekig élte meg ’56-ot. Bátrabban mert foglalkozni identitástudata ápolásával, és megpróbálta közös ügyeit közössége keretében megtárgyalni. A román „igazságszolgáltatás” azonban rögvest lecsapott: nacionalizmusnak nyilvánította a magyar nyelvű szakoktatás kérdését, irredentizmusnak a fiatalok népdaléneklését, vagy a nagy magyar írók, tudósok sírjainak ápolását. A koncepciós perekben az erdélyi események résztvevőit nemcsak a magyar forradalommal való szolidaritással, hanem uszítással, fegyveres összeesküvéssel, bujtogatással, rendszerellenes szervezkedéssel is vádolták és több mint 3000 év börtönt/kényszermunkát osztottak szét közöttük.

Az akkori Jugoszláviában élő magyaroknak más volt a helyzetük. Az ’50-es években a titói Jugoszlávia az akkori kommunista blokkhoz viszonyítva szabadabb társadalomnak számított. A belgrádi kormány a forradalomhoz is más módon viszonyult, mint a környező országok pártvezetői. Tito eleinte támogatta a Nagy Imre vezette forradalmi kormány megalakulását, hiszen a saját különutas, önigazgatási szocializmusának a győzelmét látta benne.  A budapesti többpártrendszer bevezetését már nem tudta támogatni, mert politikai kényszerpályára került: vagy a forradalmat támogatja, és ezzel ismét elmérgesedik a javuló szovjet–jugoszláv viszony, amely elsősorban gazdasági szempontból volt fontos, vagy a november 4-i szovjet katonai beavatkozást, és ezzel elárulja és megpecsételi a magyar forradalom és szabadságharc sorsát. Tito ez utóbbit választotta.

Érdekes, hogy ’56-ban délvidékiek is harcoltak, sőt a Corvin-közben harcoló temerini születésű Sörös Imrét halálra ítélték, és 1958. február 5-én, Budapesten felakasztották. Az egyetlen délvidéki 56-os mártír emlékét a Corvin-közben tábla, a mártírok temetőjében pedig kopjafa őrzi.

A csehszlovák rendszer átvészelte a kritikus 1956-os évet, a vezetés gyors és határozott fellépésével csírájában elfojtott mindennemű lázadási kísérletet. A felvidéki magyarságot váratlanul érte az 1956-os forradalom híre. „…lelkileg összetörve, meggyötörve, egy Szabadító Mózest várva vettük hírét a magyar forradalomnak, mely a csüggedő magyarságot olyan meglepetésszerűen érte, mint derült égből a villámcsapás.”

A csehszlovákiai magyarokat minden történelmi sorsfordulón a vádlottak padjára ültették. Ez történt 1918-, 1938-, 1945- és 1948-ban is. Csehszlovákiában a magyarok annyira meg voltak félemlítve, hogy a forradalom napjai alatt egyáltalán nem gondoltak tömeges megmozdulásokra, csak rejtve szimpatizáltak a forradalommal, mert 1956 őszén újra választaniuk kellett a történelmi túlélés/kisebbségi megmaradás, valamint a felkelés között.  

A józan gondolkodás tehát kizárta a nyílt kiállást a magyar forradalom mellett, így értelmetlennek tartottak bárminemű megmozdulást, kivéve egy-két elszigetelt esetet, de ezek nem voltak jelentősek, a passzív ellenállást választották.

Az 1956-os események után Csehszlovákiában is megbüntették azokat, akik kiálltak a forradalom mellett, de az egész kisebbséget kollektívan büntetni már nem lehetett. 

A szovjet központi napilapokban rendkívül szűkszavú magyar vonatkozású közleményekből jóformán semmit sem lehetett megtudni arról, hogy mi történik Budapesten, de a lakosság valami csalhatatlan „hetedik érzékkel” megsejtette, hogy  Magyarországon olyan történelmi dolgok zajlanak, amelyek sokkal jobban érintik őket, mint ahogy azok a központilag vezényelt közszolgálati médiumok kezelték.  

A Leningrádi Katonai Akadémia magyar végzősei szerint a városban az emberek szimpatizálnak velük, mivel az egyenruháról könnyen felismerték, hogy ők magyar tisztek.

Tovább növekedett a magyarokkal szembeni szimpátia miután a szovjet és kínai kormánynyilatkozatok lényegében elismerték, hogy jogos a magyarok fellépése a zsarnokság ellen.

A novemberi intervenciót igazolandó, a szovjet propaganda hirtelen irányt váltott. Tömegesen jelentek meg a magyarországi vérengzésekről, fosztogatásokról, tömeggyilkosságokról és szovjetellenes  megnyilvánulásokról szóló híradások. Úton-útfélen elhelyezett óriásplakátokon mutogattak egy földön fekvő halott férfit szuronnyal a mellére tűzött nagyméretű Lenin-portréval. A kép szépséghibája csak annyi, hogy az a szurony, egy egyedi, háromélű szovjet szurony, amivel a  pesti srácok nem rendelkezhettek. A lakosság ellátási nehézségeit és az anyagi gondokat a Budapestnek nyújtott „testvéri” segítség mértékével indokolták. Kétségtelen, hogy a teljes gőzzel beindított propaganda hatására lényegesen megváltozott a közvélemény hangulata.

A külföldről beszivárgott valós információ végül csak eljutott a mérhetetlen nagy birodalom minden zugába és ellenzéki mozgolódást váltott ki a szovjet kormány ellentmondásos és agresszív politikájával szemben. Hruscsov azt is megélte, hogy egy Leningrádban rendezett nagygyűlésen kifütyülte a hallgatósága.  

A magyarok mellett, és a szovjet kormány ellen  sztrájkkal, felvonulással, röpcédulákkal és plakátokkal tüntettek Kijevben, Rigában, Tallinnban, Jerevánban, Vilniusban és számos más nagyvárosban.

Grúziában Zviad Gamszahurdia grúz író, költő, a későbbi államférfi –1990-ben Grúzia első szabadon választott köztársaság elnöke – szervezte a szovjet kormány elleni fellépést és a magyarokkal való szolidaritást. 1956-ban egyik manifesztumában többek között ez áll:

„Grúzok!

[…] Ugye nem felejtettétek el a véres 24-es és 37-es évet, a grúz nép ellen elkövetett vérfürdő és pogrom évét? […] 

Nézzetek csak körül. Az egész világ forrong. A Kreml hóhérjai a leszámolás napjára készülődnek. Tbiliszi, Poznan, Budapest ártatlan lakosságának általuk kiontott vére igazságszolgáltatást követel, közeledik az ítélet napja, hóhérjaink vége. A szabadságot harccal kell kivívnunk!

Baráti üdvözlet a hősi magyar népnek! Legyen a magyarok hősiessége példa minden nemzet számára! El a kezekkel Magyarországtól!  […]”

Szilovan Narimanidze grúz költő a  Mi magyarokra nem lövünk című versével örök emléket állít azoknak a grúz katonáknak, akiket kivégeztek, mert megtagadták a vétlen polgári személyek elleni  tűzparancsot, életüket áldozva a magyar forradalomért:

             […]

    Miért nem lőttök rájuk!

    harsogott a parancs.

    Halálos csönd támadt,

    dobbantak a szívek

    Grúzok, mind ide, ide gyertek!

    Ne engedjetek becstelen nyomásnak…

    MÉG HA LENYUGSZIK IS ÉLETÜNK NAPJA

    GRÚZ  AKKOR SEM LŐHET MAGYARRA!

     Némán távoztak, golyó ütötte mellük.

     Mind önként ment a halálba

     így rendelte a csalóka sors

     a hőst csak a hős sajnálja…

Alekszandr Guidini leningrádi egyetemi tanár is kiállt a magyarok mellett, vállalta a kényszermunkát, nem alkudott meg a hatalommal. Petőfi bosszúért kiált című versében döbbenetes éleslátással és tárgyi tudással elemzi a forradalmaink történetét:

„Gyalázat”, sziszegik az utcán.„Ezt nem bírod ki”, suttogod.Mindenki tudja, hogy megölték,megölték őt a gonoszok.De láng a szellem, amely éget,s nem huny ki a parázs alatt.

A tizenkilencedik századután eljött a huszadikés Petőfi nem nyughatik.Nem nyughatik, mert a szabadságSzomja égető és örök,S most újra ott áll népe élénÉs a magyar költők között.Másodszor is meggyilkoltátok,Rommá lőttétek otthonát,Ti, túlerőben dicsőségesS nők ellen vitéz katonák.Szovjet katonák, három kellettEgy magyarra belőletek,Nagy Imrét orvul elfogtátok,Sziszegés minden szavatok,Amit Dudásnak, MaléternekMeg a többinek adtatok.Kétszer öltétek meg Petőfit,Pöffeszkedhettek, győztesek!Az orosz nép tán szétszakítjaA hálót, amit szőttetek,És számon kéri majd PetőfiMindkét halálát tőletek!