Mennyi az annyi?

Nyilvánosságra kerültek a tavalyi szerbiai népszámlálás nemzetiségekre vonatkozó adatai, s ezáltal kialakul a relatív összkép a határon túli magyarok számáról. A legtöbb európai országban tízévente szerveznek népszámlálást, az EU előírásai szerint ezt az eggyel végződő években kell megtartani. A koronavírus-járvány miatt azonban számos ország 2022-re halasztotta a népszámlálást, köztük Magyarország és Románia is, miközben Szlovákia vette a bátorságot, és még pandémiás időkben, 2021-ben megszámlálta lakosságát. Az EU-n kívüli Szerbia is tavalyra halasztotta az egy évvel korábban esedékes népszámlálást, Ukrajna viszont egyáltalán nem szervezett lakossági összeírást, s nemcsak tavaly, az orosz agresszió nyomán kitört háború miatt, hanem már egy évtizeddel korábban, békés időkben sem. Független országként Ukrajna csak egyszer, 2001-ben rendezett népszámlálást, a kárpátaljai magyarságra vonatkozó legfrissebb (ha annak lehet nevezni) hivatalos adatok akkortól származnak.

Egy nemzet, eltérő sorsok

Az Erdélyben, Felvidéken és a Vajdaságban élő magyarok számának alakulásár a következő táblázat szemlélteti, a korábbi népszámlálások szerint a rendszerváltás körüli időktől napjainkig. Ukrajna esetében az utolsó, 1989-es szovjet népszámlálás, Szerbiáéban az 1991-es jugoszláv népszámlálás, Szlovákiáéban pedig az 1991-es csehszlovák népszámlálás a kiindulási pont.

Az adatok egyértelműen mutatják, hogy a magyarok száma minden országban és minden időszakban kivétel nélkül csökken. Néhol zuhan, mint például a Vajdaságban, ahol egy évtized alatt a magyarok száma közel 70 000-rel, vagyis több mint negyedével esett vissza, s lényegében megfeleződött a rendszerváltás körüli időkhöz képest! Az utolsó jugoszláv népszámlálás szerint a Vajdaságban még 344 ezer magyar élt – az akkor még létező Jugoszláviához tartozó Horvátországban és Szlovéniában pedig további 25, illetve 10 ezer –, mára viszont jócskán kétszázezer alá esett a számuk. A tendencia aligha meglepő, a Délvidéken a magyarság csökkenése már jóval a jugoszláv háborúk előtt elkezdődött, az 1971-es népszámlálás óta folyamatos volt a csökkenés. A jugoszláv időkben még lassabban, s inkább a Nyugatra való kivándorlásra vezethető vissza, mintsem természetes fogyásra. Az 1991 nyarán – néhány hónappal az utolsó jugoszláv népszámlálás után – kezdődött háború azonban felgyorsította a folyamatot. Ugrásszerűen megnőtt a vajdasági magyarok kivándorlása, főleg Magyarországra. Mindenekelőtt azok a családok vándoroltak ki, akiknek katonakorú fiaik voltak, nehogy besorolják őket a szerb hadseregbe. A fiatalok kivándorlása fokozta a már ott is beköszönő elöregedési folyamatot, amely azóta is megállíthatatlannak mutatkozik. Horvátországban immár 10 ezerre csökkent a magyarok száma az 1991-es 25 ezerről, és Szlovéniában is megfeleződött az eleve maroknyi magyarság.

Nálunk valamivel jobb a helyzet, a rendszerváltást követő három évtized alatt a magyarok száma „csupán” 38%-kal csökkent, 1,625 millióról 1,002 millióra. A tendencia mifelénk is korábban indult el, már az 1992-es népszámlálás is kevesebb magyart regisztrált Erdélyben, mint az 1977-es csúcs. A drámai visszaesés ugyanarra a két tényezőre vezethető vissza: a kivándorlásra és a természetes fogyásra. Az erdélyi magyarok azonban nem besorolás elől, hanem főleg gazdasági megfontolásból vándoroltak ki, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején elsősorban Magyarországra, az ezredforduló után pedig főleg Nyugat-Európába. Tőlünk is a fiatalabb nemzedék vándorolt ki, az itthon maradtak társadalmi szerkezete eltolódott az idősek irányába.

Legjobban a felvidéki magyarság állta a sarat, legalábbis a számok tükrében. Ott csak kevesebb, mint 8%-kal esett vissza a számuk az utóbbi évtizedben és negyeddel a rendszerváltás óta. Az okok viszont mások: noha – minimális – kivándorlás ott is volt, Magyarországra és Nyugatra egyaránt, de annak méreteit és arányait össze sem lehet hasonlítani a nagyságrendekkel nagyobb erdélyi vagy vajdasági magyar kivándorlással. Szlovákiában az életszínvonal meglehetősen magas, gazdasági megfontolásból kevesebben hagyták el szülőföldjüket. A természetes fogyás mellett a Felvidéken a beolvadás is hozzájárult a magyarság csökkenéséhez, mondhatni, hogy egyedüliként a határon túli magyarságnál.

A kárpátaljaiak sorsa a legmostohább az összes határon túli magyar közösség közül, s korántsem az Ukrajna elleni orosz agresszió tavalyi kezdete óta. Az csak rátett jó néhány lapáttal a már korábban is nehéz sorsukra. Kis létszámukból kifolyólag anyanyelvű intézményrendszerűk mindig is korlátozott volt, az életszínvonal ott a legalacsonyabb (kb. fele akkora, mint nálunk), ami jelentősen serkentette a kivándorlást, főleg Magyarországra. Arányosan számítva Kárpátalján és a Vajdaságban sokkal többen vették fel a magyar állampolgárságot, mint nálunk, és nemcsak magyarok. A háború fokozta a kivándorlást, immár nemcsak gazdasági megfontolásból, hanem a besorolás elkerülése végett is kivándoroltak a férfiak, amíg csak megtehették, tavaly február óta ugyanis megtiltották a 18 és 60 év közötti férfiak ország-elhagyását. Mivel az utolsó népszámlálás Ukrajnában 2001-ben volt, a budapesti szakértők olyan 130 ezerre becsülték a kárpátaljai magyarok számát a tavaly februári orosz agresszió előtt. Egy erdélyihez hasonló, reálisabbnak tűnő 38% körüli három évtizedes visszaeséssel számolva mai számuk százezer körül mozogghat, a táblázatban ez szerepel kérdőjellel. Amennyiben a vajdasági nemzettársakéhoz hasonló, kedvezőtlenebb visszaeséssel számolnánk – ami korántsem zárható ki – akkor a Kárpátalján megmaradt magyarok száma már csak öt számjegyű.

Adatok és becslések

Hány magyar élhet manapság az elcsatolt vidékeken, ősei szülőföldjén? A rendszerváltás idején együttes számuk még megközelítette a 3 milliót. Manapság valószínűleg kétmillióan sincsenek, noha a valós számok alighanem magasabbak, mint amennyit a népszámlálási adatok jeleznek. Nálunk például feltűnően sokan voltak, 2,485 millióan, akik nem nyilatkoztak, vagy nem töltötték ki a népszámlálási kérdőívek nemzetiségre, anyanyelvre és vallásra vonatkozó rovatait, s egyéb adattárakból (adóalap, egészségügyi biztosítás, gyerekek beiskoláztatása stb.) gyűjtötték be az információkat, nemzet, anyanyelv és vallás nélkül! Amennyiben ezen kategóriára is ugyanazokat az országos nemzetiségi arányokat vetítjük, akkor a romániai magyarok száma mintegy 150 ezerrel nagyobb. Szerbiában 540 ezer személynél hasonló a helyzet, közülük mintegy 15 000 magyar lehet. Szlovákiában pedig első ízben bevezették az úgynevezett második nemzetiség kategóriát a 2021-es népszámláláson. Vagyis bárki még egy nemzetiséget is bejelölhetett az elsődleges mellett. Ezen kategóriába vélhetően főleg a vegyes családokból származók, kétnyelvű személyek jelöltek be valamilyen más nemzeti köteléket is. A 422 ezer elsődlegesen magyar nemzetiségű személy mellett további 34 ezer személy a magyart második nemzetiségnek jelölte be. Ha ezen 34 ezres másodnemzetiségű magyart hozzáadjuk a 422 ezerhez, akkor a Felvidéken 456 ezerre emelkedik a magukat elődlegesen, vagy másodlagosan magyar nemzetiségűnek vallók száma. Ami mondhatni, szinte azonos a tíz évvel korábban regisztrált 458 ezerrel. A felvidéki magyar vezetők körében leginkább ezen hozzáállás körvonalazódik, a két csoportot együtt kell kezelni, „ők is a mieink”. Végül is azon 34 ezren fontosnak tartották magyar identitásuk bejelölését, s ezáltal a magyarsághoz való kötődésüket kifejezni, még ha csak másodlagosan is, a magyarság tehát nem utasíthatja el őket. A magyarság iránt nyitott, nemrég magyar nemzetiségű kormányfőt kinevező Zuzana Čaputova, Szlovákia államelnök asszonya egyértelműen utalt arra, hogy ezen másodlagos nemzetiségű magyarokat is ugyanúgy magyaroknak tekinti, mint az elsődleges nemzetiségűeket.

Amennyiben a nagyobb számokat vesszük, akkor Erdélyben 150 ezerrel, Felvidéken 34 ezerrel, a Vajdaságban pedig 15 ezerrel, összesen tehát mintegy 200 ezerrel több a magyar, mint ahányan a hivatalos statisztikában szerepelnek. De ha még ezen kétszázezret is hozzászámítjuk a hivatalos adatokhoz, s a nagy ismeretlen Kárpátalja esetében csak mérsékelt csökkenéssel számolunk, a határon túli magyarság együttes száma így sem éri el a kétmilliót. Amennyiben a hivatalos, 1,71 millió körüli számot vesszük figyelembe, akkor a határon túli magyarság száma több mint egyharmadával, 36,7%-kal csökkent a rendszerváltás óta. Viszont ha a kedvezőbb és a realitást valószínűleg jobban tükröző, nagyobb, 1,91 milliós számot vesszük alapul, akkor a három évtizedes csökkenés 29,3%-ra mérséklődik. Ami szintén aggasztóan magas érvágás.

A magyarság összlakosságon belüli aránya ezzel párhuzamosan csökken szinte minden trianoni utódállamban. Szlovákiában például 11%-ről 7,8%-ra a rendszerváltás óta, Romániában 7,1%-ról 6%-ra, Szerbiában pedig 4,4%-ról 2,8-ra. Hogy Ukrajnában mi lehet a helyzet, azt még felbecsülni is nehéz. 1989-ben a kárpátaljai magyarság Ukrajna akkori 51 milliós lakosságának 0,3%-t tette ki. Azóta viszont drámai változások történtek, több millióan vándoroltak külföldre jobb megélhetésért, illetve további milliók menekültek el a háború szörnyűségei elől. Mára Ukrajna összlakosságát leginkább 40 millió körülinek becsülik, de 30 milliós körüli számokkal is találkozni. A kivándorlás/menekülés nemzetiségi összetételéről nyilván nincsenek pontos adatok, a harci események nyomán azonban nyilvánvaló, hogy főleg az oroszajkú, déli és keleti vidékekről menekülnek. Vagyis akár az a paradoxon sem teljesen elképzelhetetlen, hogy a többi nemzetiség még drasztikusabban csökken, ami a magyarság ukrajnai arányának enyhe növekedését eredményezheti.