Nagyzerindi diákok az országos döntőn

Évek óta megszervezzük az Adj, király, katonátelnevezésű ifjúsági vetélkedő helyi fordulóját. Tesszük ezt azért, mert számunkra kiemelten fontos témakörre koncentrál: a családra. A gyerekek szeretik, mert jól átgondolt forgatókönyve változatos olvasmányokkal és játékos feladatokkal évről évre hoz valami újat, bár a központi gondolat változatlan.

Az „itthoni” forduló nyerteseinek idén Nagyenyedre kellett utazniuk, a mindent eldöntőre. Napokig mérlegeltem, megéri-e? Hosszú autózás, szállás, szinte egész napos vetélkedő, és még este fellépés... igyekezni kell vissza. Mi a hozadéka egy ilyen alkalomnak? Eldöntöttem: ilyen szemmel nézem a két nap eseményeit, a gyerekeket és magamat. Figyeltem hát, az indulás percétől, hogy válaszoljak a magamnak feltett kérdésekre...

Tetszett, amit láttam, megerősített abban a meggyőződésemben, hogy nem elfecsérelt idő és energia egy ilyen alkalom részese lenni, még ha 300 kilométert kell is utazni érte! Néztem, ahogy a gyerekeim (Szabó Paula, Király Zoltán és Horváth-Ozsvár Örs) viselkednek: felszabadultan, oldottan, kíváncsian. Rácsodálkoznak az ismeretlenre, kérdeznek, egymást kiegészítik.

A megnyitó után kiderült a versenyző csapatok összetétele. Az elmúlt évekhez hasonlóan hármas csoportokat sorsoltak, vagyis a magyarlakta vidékekről összegyűlt több mint 100 gyerek véletlenszerűen kapott csapattársakat. Sok felnőtt irigyelné azt a rugalmasságot, ahogyan a gyerekek igyekeztek csapattá kovácsolódni olyan társaikkal, akikről azt sem tudták, hol van a térképen az a hely, ahonnan érkeztek! Eszembe villant egy nemrég olvasott cikk, ami azt fejtegette, hogy az egyik elengedhetetlen képesség, ami a következő generációk boldogulásához szükséges, az az empátia és a rugalmasság, valamit az önismeret! Ebbe a gondolatmenetbe kiválóan illeszkedtek a gyerekeim meglátásai, amiket a verseny közben megfogalmaztak: „Nehezemre esett, amikor jelenetet kellett előadni, ebben nem vagyok jó”. „Nem is tudtam, hogy ilyen jól együtt tudok dolgozni egy teljesen ismeretlen gyerekkel”, „Izgultam az elején, de hamar elmúlt. Éreztem, hogy alaposan felkészültem és tudok!”.

Az eredményhirdetést nem vártuk meg... indulni kellett, este Ibolya-bál és mindhárom gyerek táncol! A helyezések ismerete nélkül is azt gondolom, hogy megtérül minden ilyen alkalom, ahol nemcsak a tudásunk mérettetik meg (mert az ugye a felmérőkön megtörténik…), hanem a személyiségünk rejtettebb vonásai is. Tapasztalatok és megfelelő önismeret révén válnak majd ezek a gyerekek kiegyensúlyozott, öntudatos felnőtté. Én így gondolom.

Ha egyedül lennék ezen a véleményen, nem sokat érne. Megköszönöm mindazoknak, akik hasonlóan gondolják, és segítettek a helyi vetélkedő lebonyolításában, valamint hozzájárultak ahhoz, hogy eljuthassunk Nagyenyedre: a kollégáknak és Szilágyi Ildikó igazgatónőnek, Gali Jutkának, a sok száz kilométer vezetésért, a Nagyzrindi Polgármesteri Hivatalnak az utazás kivitelezéséhez nyújtott támogatásért.

Kép és szöveg:

Ozsvár Erzsébet magyartanár