Otthonról haza

Fazakas-Timaru Carina mondhatni, haza jött Petrozsényba, a bányavidék közel került a szívéhez, 2019–20-ban ugyanis több hónapot töltött ott Petőfi-ösztöndíjasként. A Zsil-völgyi magyar kulturális napok alkalmával azonban nem egyedül érkezett, hanem a pusztinai csángó-magyar hagyományőrző egyesülettel együtt jött el, mintegy kapcsolatot teremtve a Zsil-völgyi és a moldvai Csángóföld szórványmagyar községei között. Erről beszélgettünk a nagy sikert arató, felemelően szép előadásuk kapcsán.

– Hagyományos moldvai csángó népdalokat és néptáncokat mutattak be. Gondolom, a pusztinai hagyományőrző csoport a csángó népi örökség ápolását és továbbadását tűzte zászlajára.

– Valóban ez a célunk, most vegyes csoporttal érkeztünk Pusztináról, nemcsak felnőttek, hanem kamaszok is eljöttek. Fontos, hogy a hagyományokat továbbadjuk, hogy a fiatalok is büszkék legyenek kultúrájukra, az őseiktől örökölt hagyományokra.

– Gyönyörű szép csángó népviseletbe öltözve mutattátok be a népdalokat és néptáncokat. Viselik-e még rendszeresen Csángóföldön, vagy csak alkalmakkor veszik fel?

– Vannak még, akik a mindennapi életben is viselik, az idősek például ebben nőttek fel, ebben mennek ki kapálni a mezőre. Legtöbben már csak a templomba vagy ünnepekkor veszik fel. Az én korosztályon, édesanyám korosztálya és a nálam fiatalabbak csak fontos eseményeken – esküvő, keresztelő, temetés, karácsony, falubúcsú stb. – használják.

– Mindenki saját kezűleg készíti a ruháját?

– Pusztinán minden asszony tud készíteni népviseletet, és ha kivételesen nem is tud, akkor örököl a családban. Mindenkinek van tehát saját darabja. Minden falunak megvan a maga népviselete, színvilága és hagyományos mintái, ezek szerint készítik a ruhadarabokat.

– Csángóföld meglehetősen ellentmondásos helyzetbe jutott, vannak olyan falvak, amelyek már teljesen elrománosodtak, vannak olyanok, ahol már jelentős az asszimiláció és vannak olyanok, amelyek erősen kitartanak csángó identitásuk és magyar nyelvűk mellett. A Bákó megyei Pusztina bizonyára utóbbi kategóriába sorolható.

– Nagyjából igen, Pusztina a magyar nyelvet leginkább megőrző csángó falvak közé tartozik, noha nem mondhatnám, hogy nálunk ne indult volna be az asszimiláció, sőt, folyamatosan felgyorsul, de mi mindent megteszünk, hogy lelassítsuk a folyamatot.

– Magyar nyelvű fakultatív oktatás is működik a faluban?

– Természetesen, már évekkel ezelőtt beindult, már én is oda jártam.

– Szép irodalmi magyar nyelven beszélsz. Ezt oktatják a moldvai falvakban vagy az évszázados zamatot magába hordozó hagyományos csángó nyelvjárást?

– Lehetetlen különválasztani őket, nem lehet csak az egyiket vagy csak a másikat használni. Csíkszeredán a gimnáziumban, majd Kolozsváron és Debrecenben az egyetemen nyilván arra törekedtem, hogy minél jobban megtanuljam az irodalmi magyar nyelvet, a mindennapi életben is ezt használom, de amikor hazamegyek Pusztinára, a szüleimmel, testvéreimmel és a falubéliekkel leginkább a helyi nyelvjárásra váltok át, mert nekik az a természetes. Számomra is természetes, nem is kell, hogy gondolkodjak rajta, nem is veszem észre, csak úgy, magától megy.

– A csángó falvak évszázadokon keresztül megtartották hagyományos életmódjukat meglehetősen zárt világukban. Manapság viszont a felnőttek egyre inkább városokba vagy külföldre mennek munkát vállalni, a fiatalok egyre nagyobb számban mennek tanulni, s a modernitás is beköszöntött, láttam, hogy az előadás előtt és után a csoportotokból szinte mindenki okostelefonját nyomogatta. Beszélhetünk-e még hagyományos moldvai csángó-magyar falusi közösségről?

– Azt hiszen, hogy azok számára, akik csak kívülről látják a moldvai csángó falvakat, televíziós adásokból, fényképekből és hasonló néprajzi tudósításokból, de nem éltek huzamosabb ideig ott, azokban valamilyen mitikus kép alakult ki a csángókról. Ezért mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el hozzánk, az idők nálunk is változnak. Valóban nagyon sok fiatal elmegy a falvakból munkát vállalni, akár hosszú időre is, és távoli országokban is egyre többen tanulnak, az értelmiségi réteg folyamatosan bővül, de ezt nem tartom problémának, ettől még megmaradhat a csángó közösség, még ha a hagyományos életmód fokozatosan háttérbe is szorul.

– A csángók a magyar nemzet leginkább egzotikumnak tekintett közössége, amelyről keveset tudnak Erdélyben és az anyaországban egyaránt, összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint például a székelyekről.

– Ez biztos, hogy igaz, ezzel én is személyesen szembesültem, például 2019-ben, amikor ide kerültem Petrozsényba a Petőfi-program ösztöndíjasaként. Eleinte nem is nagyon mertem elmondani, hogy csángó vagyok, mert féltem, hogy az emberek mit fognak mondani, hogy én fogom tanítani a magyar néptáncokat a gyerekeiknek. Az első hetek nehezek voltak, azután már nagy büszkeséggel vállalhattam, hogy hova tartozom, mindenki olyan nagy nyitottsággal, szeretettel és érdeklődéssel fogadott, mindent megtettek, hogy a csángó-magyar leány beilleszkedhessen, a mai napig tartó barátságokat kötöttem. Most is azt mondom, hogy otthonról hazajöttem.

Nagyon sok hasonlóságot találtam a Zsil-völgyi szórványmagyarság és a mi moldvai kis közösségünk között. Ezért is indítottam el a szórványból szórványba sorozatot, hogy jobban megismerhessük egymást, mert nálunk Moldvában sem tudják, hogy Petrozsényban élnek magyarok, akik magyarul beszélnek. A kapcsolat mindkét félnek nagyon hasznos és érdekes.

– Zsil-völgyi vagy Hunyad megyei magyar napokra gyakran hívnak meg székelyföldi, szilágysági, kalotaszegi stb. vendégeket, csángókat viszont most először.

– Nagyon örülök, hogy ehhez személyesen is hozzájárultam, és nagyon remélem, hogy lesz még folytatása is, nemcsak a bányavidéken, hanem máshol a megyében is. Természetesen a petrozsényieket is várjuk, hogy eljöjjenek hozzánk Bákó megyébe.

– Máskor is szívesen várjuk Hunyad megyébe!

– Bármikor szívesen jövünk.