Péterfi Rozália

2014. november 21. 15:39 (péntek) /

Csütörtökön, november 20-án kora este Bukarestben, hosszan tartó, súlyos betegség után 88 éves korában elhunyt Péterfi Rozália, a Nyugati Jelen lapelődjének, a Vörös Lobogónak kis híján negyedszázadig (1958–1982), nyugdíjba vonulásáig főszerkesztője.

Nehéz időkben állt egy rajoni, majd megyei magyar napilap élén, amikor a sajtó szabadságáról még elméletben sem lehetett beszélni. Az akkori újságíróknak gúzsba kötve kellett táncolniuk, ha azt akarták, hogy – a nyilvánvaló megkötöttségek dacára – az olvasók kezébe mégis érdekes, az emberek gondjaival, bajaival foglalkozó írásokat (is) adjanak. Péterfi Rozália a lap vezetőjeként – ötleteivel, a kollégák jó kezdeményezéseinek felkarolásával és természetesen írásaival – mindig az újság olvasóit tartotta szem előtt. Bizalmasabb baráti körben elmondta: a párt lapja vagyunk (más megyei lap nem is jelenhetett meg akkoriban – szerk. megj.), de az olvasót szolgáljuk. Ezért a szolgálatért aztán sokszor kénytelen volt a hátát tartani, elviselni a nem egyszer otromba legorombításokat a pártszervek részéről, ha valamit nem úgy tett a lap, mint ahogy a szűklátókörűek elvárták. Határozott, egyenes, karakán jellem volt, munkatársaival szigorú, de igazságos, és nem az az emberfajta, aki felfelé törleszkedik, lefelé rúg. Tisztelni kellett, olyannyira, hogy a megyei pártvezetők is tisztelték. Kollégái többek között azért szerették, mert „felfelé” kiállt értük – a lehetőségek végső határáig. Előfordult azonban néhányszor, hogy minden tiltakozása, ellenállása, egyet nem értése hiábavalónak bizonyult, és az újság munkatársát ő sem tudta megvédeni a kirúgástól.

Rajongásig szerette egyetlen fiát, majd talán nála is jobban három unokáját.  Régóta dédanya volt, és büszke hat dédunokájára. Már betegeskedett, amikor, négy évvel ezelőtt, a legszörnyűbb csapás érte, amit anya elszenvedhet: elvesztette fiát. Életének utolsó évei nehéz betegségben teltek, de az írásról még ekkor se mondott le.

Utoljára Aradon nyilvános helyen 2011 augusztusában, az aradi magyar sajtó 150. évfordulóján rendezett ünnepségen láttuk, a Jelen Házban. „Jómagam büszke vagyok arra, hogy néhányan az egykori kollégáim közül ma is állják a sarat, továbbadva tapasztalatukat az újságírás nemes hivatásának gyakorlásában a fiataloknak. Én ezt már nem tehetem, viszont még mindig vágyakozom akárcsak Toldi: ’Hej! Ha én is, én is köztetek mehetnék…’ De amíg vagyok, olvasni fogom írásaitokat, legtöbbször elégedettséggel, olykor – sajnos – bosszúsan, de mindig szeretettel és megértéssel” – írta utóbb.

Volt kollégái, ismerősei tudják: értékes, egyenes gerincű, megbecsült embert, az aradi magyar sajtó utóbbi fél évszázadának jelentős személyiségét vesztettek el benne.

Nyugodjon békében.

Hozzászólások