Rostokból szőtt katedrális

Rég tudom, hogy a faliszőnyeg-szövés nehéz „mesterség” (nem mintha a képzőművészet, vagy általában a művészet bármely ága könnyű volna). A nehézséget nem fizikai értelemben gondolom, hanem úgy, hogy a kis ráma, amelyen a szőnyeg készül és maga a technika korlátokat szab a művész számára, a mű elkészítése is hosszadalmas – aligha véletlen, hogy faliszőnyeg-készítésre kevesen szánják el magukat.

De ha kész a mű, nagyszerűen mutat! Sághi-Móré Annamária aradi, Alfa-galériabeli kiállítását másodszor, immár nem a megnyitó nyüzsgésében végignézve arra gondoltam, milyen szívesen kitenném lakásom falára.

Hogy miért tetszik? Az átlagos műélvező, de nem műértő ember azt mondja: mert szép. Színei, formái, az egész összhangja miatt. Tetszik, mert kellemes. A költő – maga is, mint a szó művésze, rokonlélek – a kép mögé nézve és látva értőbben fogalmaz. Íme, mit ír a Kövek c. kiállításról megjelent nagyon szép katalógus előszavában Böszörményi Zoltán, akinek, az általa biztosított alkotói ösztöndíj révén, kiemelkedő szerepe volt e munkák létrejöttében:

„Móré-Sághi Annamária faliszőnyeg-kiállítása sokáig váratott magára, évekig készült a pasztell-miniatűrök, a könyvjelzőnek fóliába préselt téma-skiccek hírnökei a mostani nagy formai áttörésnek.

Amihez – akárcsak Midas király – Sághi hozzáér, arannyá változik, lásd Tűzhegy, Aranyrétegek, Vörös hegy, Arany hegy. Térteremtő energia, hegycsúcs, alvilág, görög harmónia van ezekben a kompozíciókban. Vulkánszerűen tör fel a derű, a vörös és lángoló sárga párbeszédében kognitív erő feszül, optimizmus és életigenlés, harci kedv, a színek átváltozása, az idő varázsa, a tobzódás élménye világít. Mindez olyan elementárisan nyilatkozik meg, hogy a szemlélődőnek el kell ismernie, be kell fogadnia az előidézett érzelmi indulatot.

Sághi nem pózol, hanem ösztökél, az őszinteség forradalmát robbantja ki szemünkben. Olyan tűzzel, hévvel, meggyőződéssel, hogy mi is részesei leszünk ennek a soha meg nem szűnő akaratnak, minden lüktet bennünk, körülöttünk, a Sághi-indukálta éneklő világ részesei leszünk.

Kivétel a Gyűrődések című kompozíció, amelyben a kételkedő, a gondolat és a lét csapdájában vergődő művész mását fedezzük fel. A színek metamorfózisa csupa ritmus és lángolás, az amőba-univerzum feszültsége. Álompillérek egyensúlya az elérhetetlent elérni vágyó lélek lázában. Érzelmek villámlása, gyűrődése, térben építkező színek – az örömöt kereső ember vívódásai.

Sághi fali szőttesei nem elesettségről, nem kilátástalanságról, nem gyötrelemről beszélnek, hanem olyanok, mint a mesék, melyekben mindig a jó diadamaskodik a rossz felett. A mítosz, a derű, az ihlet fái, rostokból szőtt katedrális.”