„Sok hátrányos helyzetű emberen kell segítenem”

– Elkerülhetetlen kérdéssel kezdem faggatózásomat: hogyan kerültél kerekes székbe?

– Tizennyolc éves koromban karácsony napján autóbalesetet szenvedtem. Azzal a sráccal, aki nagyon akart nekem udvarolni. Idősebb volt, mint én, már dolgozott. Abban a korban a fiúk csak egyet akartak: ágyba bújni stb. Ezt én nem akartam… Még nem láttamelérkezettnek az idejét. Karácsony reggelén felhívott telefonon. Azt mondta, nézzek ki az ablakon. Olyan gyönyörűt még nem láttam!... Minden tele volt jégkristályokkal, a fák ágai csillogtak a zúzmarától. Előző este zuhogott az eső, éjszaka megfagyott. Megkértem a srácot, hogy vigyen ki valahova, hogy fákat lássak, erdőt… Elindultunk a váradi úton egy farmotoros Renault 10-zel. Akkor még nem volt szokás bekötni a biztonsági övet. A kocsiban bömbölt a zene: Rod Stewart. Csak egy óriási fékezésre emlékszem, egy hatalmas puffanásra. Társam elalélt teste rajtam feküdt, s én nem tudtam szuszogni.

– Mi történhetett?

– Elég nagy volt a sebességünk (kb. 110 km/óra), s meg kellett előznünk egy hülye Trabantot. Megjelent előttünk egy kanyar, s akkor a srác lefékezett. A lefagyott úton. Az autó megperdült tengelye körül, s lecsúsztunk az útról. A kocsi felfordult.

– Ha még sok részletet elmesélsz, én rosszul leszek.

– Ne legyél rosszul! Megmaradtam, itt vagyok szép kövéren. Folytatom. Megjelent két ember, őt sikerült kiszedni, engem nem, mert beszorultam. Végül felborították az autót, és kiszabadítottak. Akkor már nem éreztem a lábaimat. Emlékszem, azt kiabáltam, keressétek meg a lábaimat! Ott vannak valahol a mezőn. Megnyugtattak, hogy nem vesztettem el őket. Pedig valójában akkor már nem voltak lábaim… Valaki azt kiabálta, hogy meghal a fiú. Nagyon megijedtem. Mit mondok majd a maminak?! Ő reggel elment dolgozni, akkor még nem volt ünnep a karácsony.  A harisnyám is kiszakadt.

– De hát ő szerencsésen túlélte.

– Túlélte! … Aztán egy közeli gazdaságból hívták a mentőket.

– Melyik a kedvenc hónapod?

– Mindegyiket szeretem.

– A decembert is?

– Én voltam a hibás, nem a december.

– Nem te vezettél.

– Nem, de ha otthon ülök a fenekemen, akkor nem történik meg.

 

„Kivárom, hogy újból tudjak táncolni”

– Hol kezeltek a baleset után?

– Bevittek Aradra, az ortopédiára. Lakásunk szomszédságába. Megadtam édesanyám telefonszámát. Értesítették.

– Apukád akkor már nem élt?

– Kilencéves voltam, amikor meghalt. Egy érdekesség: születtem 1957. február 19-én, a balesetem 1975-ben volt, 19-et töltöttem volna 19-én. Lehet, hogy mondanak valamit ezek a számok annak, aki hisz a számmisztikában… Este hatkor mentőautóval átvittek Temesvárra. Rettenetes volt az út, óriási fájdalmaim voltak.

– Ott megműtöttek?

– Először nem akart megoperálni a professzor, nehogy ott maradjak a műtőasztalon. Végül a műtét mellett döntöttek. Szörnyű volt, mert nem altattak, csak helyi érzéstelenítést alkalmaztak. Hat órán keresztül „dolgoztak” rajtam. Március elején engedtek haza. Visszakerültem nagy nehezen az ortopédiára. Nem tudtam megmozdulni az ágyban. A nővér a hasamra helyezte a kórlapomat. Belenéztem. Megtudtam, hogy deréktól lefelé bénult maradok életem végéig, mert elszakadt a gerincvelőm. Megállt bennem a világ. Akkor öngyilkos akartam lenni. Ha elérem a poharat az ágyam mellől, akkor összetöröm, és elvágom az ereimet. Egész éjjel bőgtem.

– Következett a rehabilitáció?

– Hosszú hónapokon keresztül: Bukarest–Arad–Dézna, megint Bukarest, megint Dézna… Nem segített fizikailag, de nagyban hozzájárult ahhoz, hogy lelkileg túltegyem magam a történteken. Később Németországban is megműtöttek, nem sok sikerrel.

– Szoktál álmodni?

– Álmomban sohasem voltam tolókocsiban. Gyakran futottam, táncoltam, normális életet éltem. Az is ide tartozik, hogy én éjszakánként nem alszom két óránál többet.

– Miért?

– Nem tudok többet aludni a fájdalmak miatt.

– Még mindig vannak fájdalmaid?

– Igen. De kivárom, hogy újból tudjak táncolni.

 

„Tolókocsiban ülve is értékelnek, és alapoznak rám”

 

– Mit gondolsz, hogy alakult volna az életed, ha nem történik a baleset?

– Előtte nagyon szerettem volna egyetemre menni. Orvosira. Nem gondoltam arra, hogy sohasem fog sikerülni.

– Magányos vagy?

– Nem, mert rengeteg barátom van, akiknek szükségük van rám. Sok szerencsétlen emberen kell segítenem.

– Kik ezek?

– Ezek az emberek ugyanolyan betegek, mint én. Tíz éve vagyok a Mozgáskorlátozottak Egyesületének Arad megyei elnöke.

– Miből tartja fenn magát ez az egyesület?

– Több mint tíz éve díszgyertyákat öntünk, amelyeket elvisznek Németországba. Cserébe pelenkákat kapunk felnőttek részére, meg öntőformákat és színezékeket.

– Szereted az embereket?

– Nagyon.

– Ők szeretnek téged?

– Általában igen. Tisztelnek és becsülnek. Ez nagyon jó érzés. Nagyon sokat jelent nekem az, hogy így, tolókocsiban ülve értékelnek, és alapoznak rám, mert tudok rajtuk segíteni.

– Hogy tekintenek rád az emberek: sajnálattal, empátiával, szeretettel?

– Is, is, is. Attól függ, hogy kinek milyen iskolája van… A ’90-es évek elején elkezdtem cigarettázni. Az utcán is. Attól kezdve már nem sajnálattal néztek rám, hanem undorral. Lenéztek, mert akkoriban az asszonyok még nem dohányoztak az utcán. Meg a volánnál sem.

– Van jogosítványod?

– Hogyne! Kitűnően vezettem a Trabantot, amíg még megvolt.

 

„Projekteket írok. Szükségük van rám”

– Emlékszel még a Templom utcai bérházban töltött gyerekkorodra?

– Rengeteg emlékem van. Meg fényképek… Féltem a hógolyózásoktól, mert ti mind nagyobbak voltatok, mint én. Emlékszem a strandra; a mami csak veletek engedett kimenni, nagyon féltett. Egyszer majdnem belefulladtam a Marosba a „nagykörön”, de kimentettek.

– Hova jártál iskolába?

– Az 1-es Általánosba nyolcadikig, utána a Ghiba Birta Líceumba tizenegyedik osztályig, a balesetig, és utána ott is érettségiztem.

– Az egyesületi elnöknek jár fizetés?

– Nem!

– Akkor miből élsz?

– Kapok havi 520 lej nyugdíjat az édesapám után és a biztosítótól egy kisebb összeget.

– A srác, aki vezette a kocsit, nem fizet kártérítést?

– Nem. Akkor, amikor történt a baleset, szerelmes voltam, mint egy idióta. Nem akartam börtönbe juttatni. Attól nem gyógyultam volna meg. Nekem nem kell senki könyöradománya!

– Mindennap bemész dolgozni az egyesülethez?

– Dehogy! Itthonról vezetem. Különféle projekteket írok, kérem a pénzt, kapom a pénzt, számlázok… Én csinálok mindent. De tudom, hogy nekik csinálom, szükségük van rám. Fizetésem nincs, minden banival elszámolok.

– Segélyeket nem kaptok?

– Nagyon keveset kapunk. Meguntam a segélyeket, kiszúrják a szemünket olyasmikkel, amiket mások kidobtak… Megemlíteném itt a Rotary Klubot. Ha ők nem segítenének egy kicsit anyagilag, akkor semmink sem lenne az egyesületben.

 

„A lányom orvosi asszisztensnek készül”

– Milyen sikerélményeid voltak az életben?

– A magánéletemben az jelentette a legnagyobb sikert, hogy találtam magamnak egy embert, aki megbízott bennem, aki felnézett rám, aki rengeteget segített rajtam, mosott rám, tisztába tett, ha szükséges volt…

– Egy férfi?

– Igen. Ő a lányomnak az apja… Még ’89 előtt eljegyeztük egymást. Hat évig voltunk együtt. Mindent együtt csináltunk. Csodálatos szakasza volt ez életemnek. Ez a fiú megtanított főzni, horgászni… Azt akarta elérni, hogy minél függetlenebb legyek.

– Miért lett vége?

– Én nem tudok gyereket szülni. Ő nyolc évvel fiatalabb, mint én. Azt gondoltam, normális dolog, hogy legyen neki egy saját élete is, ne csak rám vigyázzon… De barátok maradtunk. Ő és a felesége az én családom. A lányuk az én lányom, itt lakik nálunk. Amikor kómában feküdtem, ők és édesanyám voltak mellettem felváltva.

– Hány éves most Anamaria?

– Húszéves. Orvosi asszisztensnek készül.

 

„2006-ban engem választottak az Év Asszonyának”

– Voltak egyéb sikerélményeid is?

– Egyszer az ENSZ egyik világkonferenciáján, Pekingben én képviseltem az európai mozgássérült nőket. Szerencsém volt ott találkozni Hillary Clintonnal, a konferencia fő szervezőjével, aki személyesen fogadott, és anyukámat könnyes szemmel megpuszilta. Pár héttel azelőtt hunyt el az édesanyja. Azt mondta, mindenhova vigyem magammal a mamit, addig, amíg van kit… Az anyukámon kívül egyetlen személy volt a küldöttségben, a minisztérium képviselője, egy férfi.

– Itthon milyen visszhangja volt ennek az eseménynek?

– Két évig VIP voltam. Mutattak a híradóban, nyaggattak az újságírók, rádióriporterek, filmesek. Akkor egy ideig nagyon fontosnak tartottam magamat, és tartottak mások is.

– Más különleges elismerésed?

– Amikor betöltöttem ötvenedik születésnapomat, felhívtak telefonon Bukarestből, és közölték, hogy 2006-ban engem választottak az Év Asszonyának. Jelen volt Margareta hercegnő is, akitől előző évben kaptunk egy jelentős anyagi támogatást… Öt év múlva értesítettek, hogy bekerültem a Romániai Személyiségek Enciklopédiájába. Ezt is nagy elismerésnek tartom. 600 eurót kértek egy bőrbe kötött példányért. Szerencsémre egy svájci barátnőm kifizette a kötet árát, s most itt nyomja a könyvespolcomat, jó nehéz.

– 60. születésnapodra kitüntetett Arad.

– Igen. A Polgármesteri Hivatal Ferdinánd Termében megkaptam a Pro Urbe Díjat.

–  Szereted Aradot?

– Igen. Nagyon szeretem.

– Miért?

– Nem tudom. Tényleg, nem tudom. De ha távol vagyok, alig várom, hogy visszajöjjek.

– Tolókocsidon kívül, mi köt még Aradhoz?

– Minden. Itt élem az életem, itt van az ablak előtt ez a fa, ami ki akar száradni, szeretem. Ezt a tömbházat is szeretem. A szomszédjaimat is.

 

„Anyukám egész életében vigyázott rám”

– Volt sok alkalmad utazgatni a világban?

– Egész Európát bejártam, különféle konferenciák alkalmával. Sajnos, általában az első vonattal vagy repülővel vissza kellett jönnöm, nem volt sem pénzem, sem időm városnézésre. Keserű emlékem, hogy egyszer Hollandiában eltört mindkét lábam. Kiestemkocsiból, amikor kiszálltunk a buszból. Kórházba szállítottak, azután egy hétig hallgattam az előadásokat. Minden résztvevő autogramot adott a gipszeimre.

– Jelenleg hogy állsz egészségileg?

– Nagy a vérnyomásom. És fájdalmaim vannak. Negyvenhárom éve fáj a lábam.

– Hiszel Istenben?

– Igen. De nem úgy, hogy hanyatt vágom magam és kikotyogok mindent a papnak. Istennel másként beszélek. Tudom, hogy létezik.

– Fontos neked a hit?

– Nem lehet nem hinni. Ha nem hinnék, nem is tudnám túltenni magamat a nehézségeken.

– Mesélj egy kicsit családodról!

– Anyukám egész életében vigyázott rám. Egyszer egy temesvári konferencia után az egyik angol vendég megkérdezte, észrevettem-e, hogy az előadásom után mennyire kivilágosodott a terem? „Amikor maga elkezdett beszélni, az édesanyja annyi melegséget sugárzott, hogy fényárba borult a terem. Annyira boldog volt, annyira büszke volt magára, hogy azt öröm volt nézni.”

– Mivel töltöd szabadidődet?

– Ülök a számítógépnél, és dolgozom.

– Szoktál könyveket olvasni?

– Nem vagyok könyvmoly.

 

„Már nincs is lábam, amire felállhatnék”

– Milyen a hangulatod?

– Mostanában eléggé magam alatt vagyok. Anyukámnak kezdődő Alzheimer-kórja van. Nyolcvanöt éves. Nehezen szoktam meg a helyzetet.

– Optimista vagy?

– Másként nem is tudnék élni. Van egy húszéves lányom, akinek a jövőjére gondolok, hisz én vagyok a második anyukája.

– Milyen terveid vannak?

– Magamnak egészséget szeretnék. Folytatni kell a gyertyakészítést! És indítani akarok egy mozgássérült klubot. Az az igazság, hogy a szülők belefáradtak. A beteg menne, a szülő meg nem bírja. Kaptunk egy nagy tévét, beállítottam a székhelyünkre. Rajzfilmeket szeretnék vetíteni nekik, és utána megbeszélni azokat.

– A körülményekhez képest elégedett vagy?

– Nem.

– Miért?

– Mert lehetne többet. Nem kapunk elég támogatást, sem mint magánemberek, sem mint egyesület. Azzal, amit életem során megvalósítottam, elégedett vagyok. Én az életemben soha semmit sem tudtam volna egyedül megcsinálni. Ha nincs anyukám, mi lett volna velem? Mindenhova vittem magammal…

– Mit szólnál, ha egy csoda folytán fel tudnál állni?

– Tudom, hogy nekem már nincs is lábam, amire felállhatnék, teljesen elsorvadtak az izmaim. Annyira beleéltem magam ebbe a szituációba, hogy ma már nem is szeretnék felállni.