Százéves bölcsességek

Aradon, Kövér Gábor a közelmúltban ünnepelte születésének 100. évfordulóját, amelyik alkalommal az örökmozgó ember briliáns elméjének a megcsillogtatásával tréfálkozott az őt köszöntő városvezetőkkel, méltatlannak ítélve magát a kitüntető figyelemre. Miután a köszöntők távoztak, elbeszélgettünk a pillanatig sem pihenő, jelenleg a III. kötetén dolgozó gondolkodóval, életfilozófussal.

–       Eddigi kötetei, az Eretnekmesék a világról, illetve az, Egy elfuserált évszázad után, mi következik?

–       Tulajdonképpen a szerkesztőm, Bálint Mózes igényei szerint dolgozom, mert vannak már kész, a Szövétnekben vagy egyéb kiadványokban megjelent anyagok is, először azonban meg kell írnom a motivációt, ami a mű megalkotására késztetett. Az viszont nem más, mint a történelem, amelyiknek az izmusai sokat ígértek, általában keveset adtak, mert ahol sok a jóakarat, abból nem lesz semmi.

–       Önéletrajznak készül a legújabb kiadványa?

–       Érdekes dolog, mert az életrajzi regényemet nem tudom megírni, mivel az vaskos kötet lenne, viszont pályázati úton csak olyan köteteket támogatnak, amelyeknek az ára nem több 15 lejnél. Éppen ezért, sorozatban kell megírnom. Az első kötet címe Hadak útján lenne, és azokkal az évekkel foglalkozna, amelyeket 1942–45 között Magyarországon töltöttem. A sok viszontagság között megélt 3 év nagyon tanulságos, de haza kellett jönnöm, hogy a családomat megmentsem az éhhaláltól. Amikor a háború után hazaértem, munkát találtam. Olyan szegénység volt, hogy nyáron is a mozaiktalpú bakancsban jártam dolgozni, méghozzá egy olyan nadrágban, amit a feleségem 6 konyharuhából varrt számomra. Mivel a kötszövő, fotós és sofőr szakmáimban nem volt szakképzés, akkor derült ki, hogy szükségem van oklevélre, amikor a Vörös Trikóba kerültem. Szerencsére, Fricz Sándor mérnök barátom segítségével sikerült levizsgáznom, mesteri oklevelet szereznem, ezért megbíztak, hogy a Vörös Trikó helyén volt kötszövő gyár ócska gépmaradványaiból, illetve a máshonnan összeszedett alkatrészekből állítsak össze kötszövő gépeket, indítsak be egy részleget. Sok munkával, utánajárással 20 gépet sikerült összeállítani, beindítani a munkát, amire nagy szüksége volt a sok munkanélküli nőnek. 1970-ben mentem nyugdíjba, de további 30 évig, saját kontóra segítettem az aradi fotósokat, mivel magam is fotóztam.

–       Nem gondolja, hogy érdemes lenne a szemtanú hitelességével megfesteni a régi Aradot, a 90 évvel ezelőtti aradi társadalmi életet?

–       Az más világ volt. Az beletartozik az életutamba, el is terveztem a megírását. Megírnám, mert olyan emberi gyarlóságokat mutatnék be, amelyeket a ma emberének feltétlenül meg kell ismernie. A mai, tökéletesnek tudott társadalom egyszerűen nem tud létrejönni, mert nincs olyan közös dolog, ami összetartaná az egyéneket. Amikor ugyanis én gyermek voltam, az akkori társadalom bejáródott volt. Az akkori társadalommal rengeteg szál kötött össze bennünket, mivel az apám levéltáros volt, igen sok embert, köztük azokat is ismerte, akik az úgynevezett Nagy-Romániát megalkották.

–       Emlékszik-e még az impériumváltás eseményeire?

–       Megírtam, meg is jelent annak az elbeszélése, ahogyan a román hadsereg bevonult Aradra. Elöl tiszt lovagolt egy mokány lovon, amelyikről kétoldalt majdnem a földig lógott a lába, utána vonultak a katonák, akik a francia hadsereg uniformisát viselték. A francia köpenynek az elülső szárnyait hátul fel lehetett gombolni, hogy ne akadályozzák a járást. A szürkéskék ruhában, kétszarvú sapkákban, egy részük bocskorban vonuló század mögött egy újabb mokány ló húzott egy kis tábori ágyút. A főtérre érkeztek, onnan átvonultak a Kossuth, ma Mărăşeşti utcában álló üres, honvéd laktanyába, ahol letáboroztak. Én éppen a közelükben lévő iskolába mentem. Azt is érdemes lenne megírni, ahogy reggel és este a város utcáin végigvonult a hosszú bottal felszerelt gázlámpa-oltó, illetve -gyújtó ember. A bot végén volt egy kampó, amivel reggel elzárta, este kinyitotta a magasban lévő lámpáknak a gázcsapját. Este a bot végén egy igen büdös kőolajszármazékkal átitatott, égő kanóc is volt a kampó mellett, amivel meggyújtotta a lámpákat. Az is külön látványosságnak számított, amikor a Boros Béni tér villanylámpáinak szénrúdból készült izzószálait naponta kellett cserélni. Akkurátusan leengedték a lámpát, s a szájtáti gyerekek nagy csodálkozására mindegyikben kicserélték a szénrudacskákat.

–       Százéves bölcsességgel, rengeteg munkával a háta mögött, mivel magyarázza a jelenlegi társadalom munkamoráljának a teljes lezüllését?

–       Ez attól van, hogy az emberek nem tanultak meg dolgozni. A munkát nem lehet csak úgy kipipálni, azt gyakorolni kell. Az alkotás öröme nem tölti el a mai embert, az nem alkotó természetű. Manapság a könnyelmű szórakozások a divatosak, de azokban nem lehet alkotni, nincsenek bensőséges emberi kapcsolatok, a tévé nem készteti gondolkodásra az agyat, ami visszafejlődik. Én gondolkodó ember vagyok, több szakmát elsajátítottam. Egyik a könnyű-műszerész, a másik szakmám a kötszövés, illetve a mechanika, de híradástechnikával is elmélyülten foglalkoztam, noha csak passzióból tettem. A szakmát eredeti, németországi, itt dolgozó szakemberektől tanultam. Mi azonban néhány évtizeddel elmaradtunk Európától…

–       Mikor kezdődött az elmaradás?

–       Menjünk vissza Trianonig. A trianoni döntéshozók szabadkőművesek voltak, hasonló felfogású volt az egész, liberális román kormány, de tulajdonképpen a magyarországi vezetők is az őszirózsás forradalom idején. A szabadkőműves gondolkodás szabadságot akart adni a népnek, eszerint az volt az elképzelés, hogy a Kárpátokon túli elmaradott Romániához csatolva Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot, ezek anyagilag, erkölcsileg is felemelik az elmaradott részt, ami viszont nem sikerült. Az ellenkezője történt, vagyis a csatolt részek is lesüllyedtek. Itt azonban sokkal súlyosabb problémák is vannak, amelyek a klímaváltozással is kapcsolatba hozhatók. Induljunk ki abból, hogy a természet alapja a víz, amelyikben az élet is keletkezett. A mi kultúránknak, fejlődésünknek az alapja viszont a tűz. Elégetjük az energiahordozókat, hogy energiát nyerjünk. Ez azonban nem megy sokáig, mert az energiahordozók elfogynak. Az emberiséget csakis úgy lehet megmenteni, ha felhagynak a tűzalapú technológiákkal, és átveszik a vízalapút.

–       Ezt hogy képzeli?

–       Higgyünk a teremtésben, ami szerint a vizet nem lehet megsemmisíteni, noha van háromféle halmazállapota. Ha azonban az oxigént és a hidrogént megfelelő arányban összekeverik, és a légköri kisülések ezt meggyújtják, a belőlük keletkező hamu, a víz. Ez évmilliók során zajlott, ezért a természetben annyira felszaporodott a víz, hogy a sarkvidékeken megfagyva, függőlegesen helyezkedett el. E függőleges vízoszlopok azonban most elolvadnak, s az egész világot a víztöbblet fenyegeti. A természetnek egy olyan törekvése indult be, ami helyre akarja állítani a működési egyensúlyt.

–       Váltsunk témát. Száz év alatt ön több társadalmi rendet megért. Közülük az átlagember számára melyik volt a legelfogadhatóbb, a legigazságosabb?

–       Egyik sem. A társadalom nem egységes valami, annak rétegződése, vagyis más-más érdeke van. Minden réteg a maga érdekeiért harcol, ami nem más, mint a haladásra való ösztönzés. Az evolúció azon alapszik, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, változtatni kell rajta. Ezen alapszik az ősi törvény, hogy az új születésében is benne kell lennie a hibának, ami a változtatásra, a fejlesztésre ösztönöz. Ez az evolúciónak, az állandó fejlődésnek a titka. Ennek a csúcsán található az ember, akinek tudata van.

–       Milyen esélyeket lát a XXI. század emberének a túlélésére?

–       Az egyetlen energiaforrásunk a Nap, a víz születése is tulajdonképpen tűzben történik. Egyetlen menekülési lehetőség, ha az ember áttér a víz alapú energiákra. Óriási természetromboló hatása van az atom alapú energiaforrásoknak, mert a keletkezett salakot nem lehet megsemmisíteni, akárcsak a vizet.

–       Evezzünk talán csendesebb vizekre. Mit tart eddigi élete legnagyobb sikerének?

–       Életemnek egyetlen sikeres periódusa volt, amikor megtervezhettem, megvalósíthattunk egy üzemet. A munka 1936-ban kezdődött, a szakmámban a kötszövésben, a harisnyagyártásban. Egy volt borkereskedő és konyakgyáros, Vámos Miklós előállt a harisnyagyár alapításának az ötletével. A konyakgyárból megmaradt kazánt, mélyfúrású kutat, illetve a termeket felhasználva kellett megalapoznunk a harisnyagyárat. Egyetlen kikötése volt, hogy az új gyárban olyan termékeket gyártsunk, amelyek jobbak azoknál a harisnyáknál, amelyeket az a gyár készített, ahol azelőtt művezetőként dolgoztam. Megterveztem egy perfektül működő gyárat, ahol munkahelyet teremtettünk sok nőnek. Példának okáért, a Vörös Trikóban, amit a háború után a semmiből hoztam létre, 480 nő dolgozott, de soha egyikükkel sem kezdtem ki, ez alapelvem volt, a beosztottaimtól is megköveteltem.

–       Mi volt élete legnagyobb kudarca?

–       Ez éppen a sikerrel volt összefüggésben: megszületett a II. Bécsi döntés. Vámos Miklóssal, aki lutheránus izraelita volt arról tárgyaltunk, hogy a gyárat átköltöztetjük Magyarországra, illetve Szatmárnémetibe. Egy ottani román ügyvéd ugyanis Aradra jött, akinek nagy szerepe volt az én bukásomban. A Vámos házát államosították, mert nem ismerték el a keresztény hitét, ezért a zsidótörvényt alkalmazták rá. Mivel az I. világháborúban arany vitézségi érmet szerzett, az Magyarországon mentesítette a zsidótörvény alól, elhatározta, hogy mindenét eladja és átköltözik oda. Én hat havi végkielégítést kaptam, a gyárat megvette a szatmári ügyvéd, aki azzal kezdte, hogy egyik nap az egész személyzetet kiléptette, a másikon visszavette a gyárba. A manőverrel megspórolta az alkalmazottak évi szabadságpénzét. Nekem viszont át kellett szöknöm Magyarországra, hogy megszabaduljak az itthoni frontszolgálattól. Ezzel életemnek a jó korszaka véget is ért, de nem mondom el, majd megírom a Hadak útján című kötetemben.

–       Mi a hosszú életnek a titka?

–       Szerintem az egészség a titoknak a nyitja, ami viszont soha nem tökéletes. Noha fiatal koromban atléta, vagyis gátfutó, később edző voltam, tehát egészséges életet folytattam, többször voltam nagybeteg. Utoljára a mellhártyagyulladás tepert le, ami levitt rólam 10 kilót. Még most sem hevertem ki igazán. Szerintem a szerény életvitel nagyon fontos. Akkor is, ha luxuskörülmények között élhetne az ember.

–       Mit szeretne még az életrajzának a megírása mellett megvalósítani?

–       Elégedett lennék, ha befejezhetném az életrajzomat, csakhogy 6 kötetről vagy még többről van szó, ezért nem biztos, hogy elég időm lesz a megírásukhoz, amiben a feldagadt kezeim is gátolnak. Ha viszont pontosan tudni akarja az emberiség jövőjét a klímaváltozás, illetve az EU politikai viszonyok közepette, olvassa el figyelmesen a már megjelent két kötetemet…

–       Köszönöm, további jó egészséget!