„Szeretettel lehet segíteni az állaton, de engem a gyógyítási vágy vezet”

– Nagyon jól emlékszem rád az iskolából. Hányban érettségiztél?

– 2009-ben, a Csiky Gergely Főgimnáziumban, matematika–informatika, angol intenzív szakon. Utána felvételt nyertem a Temesvári Állatorvos-tudományi Egyetemre. Harmadéves koromban elnyertem egy Erasmus cserediák-programot. Így lehetőségem volt egy évet a Budapesti Szent István Állatorvosi Egyetemen tanulni. Gondoltam rá, hogy átiratkozzam arra az egyetemre, de még nem volt meg a magyar állampolgárságom, s így 11 ezer euró lett volna az évi tandíjam. Ezt nem tudtuk magunknak megengedni. Negyedévtől visszamentem Temesvárra, és elvégeztem a hátralevő három évet.

– Miért lettél állatorvos?

– Tizedik osztályos koromban fogalmazódott meg bennem az elhatározás. Hozzájárult egy motiváció is: hallottam, hogy egy ismerős srác, aki szintén állatorvos szeretett volna lenni, elment egy rendelőbe, mert kíváncsi volt egy műtétre. Elájult, amikor meglátta a vért. Bennem felvetődött a kérdés: vajon én bírnám-e? Erre ambíciói szinten elmentem egy állatorvosi rendelőbe. Tetszett a műtét, és bírtam a vér látványát. Sőt, otthon éreztem magam ott. Rájöttem, nem elég az, hogy szeretem az állatokat, hanem felelősséggel kell hozzáállnom a kezelésükhöz különböző helyzetekben.

– Hol kezdtél el dolgozni?

– Aradon, a Maros-parton egy állatorvosi rendelőben.

– Mennyi ideig tartott ez az első kaland?

– Egy évig. Több okból kifolyólag, úgy éreztem, hogy többet szeretnék, kíváncsi voltam, hogy máshol hogyan működik a dolog, mik a lehetőségek. Késztetést éreztem magamban, hogy változtatnom kell. Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy külföldre kéne kimenni. Megfordult a fejemben Anglia, Németország… Végül is jelentkeztem egy szentendrei állatkórházba. Tárt karokkal fogadtak. Két hét próbaidő után közölték, szeretnék, hogy maradjak, s alkalmaznának.

– Más volt az ottani munka, mint az itthoni?

– Az aradi rendelőben nagyon sokat tanultam, de sajnos nem volt alkalmam fejleszteni a kézügyességemet. A szentendrei állatkórházban lehetőségem nyílt mind gyakorlati, mind elméleti szinten tanulni és fejlődni.

– Zsúfolt volt a programod?

– Ez a kórház 0–24-es programban működik. Amellett, hogy naponta ledolgoztuk a 12 órát, következtek az éjszakai meg a hétvégi ügyeletek. Másfél évig bírtam ezt a terhelést, ami hosszú távon rettentően kiégeti az embert. Másrészt szakmailag olyan sokat fejlődtem, hogy az minden erőfeszítést kompenzált.

– Operálsz is?

– Hogyne! Itthon, a rendelőben, sajnos nem hagytak műteni, komolyabb beavatkozást végezni. Ott nagyon sok segítséget, támogatást kaptam a kollégáktól. Szükségük volt rám; úgy láttam, hogy hiány van náluk az állatorvosokból.

– Úgy hiszem, hogy mostanában felfutóban van az állatorvosi szakma.

– Valóban, mert egyre többen tartanak házi kedvencet, kutyát, macskát, míg a nagyállat tartás már nincs annyira divatban.  

– Főként kis háziállatokkal foglalkoztál?

– Házhoz is kijártunk, ha hívtak. Az egész Dunakanyart, Esztergomtól Szentendréig lefedtük. Volt ott kecske, sertés, juh, ló, szarvasmarha… Mindegyikhez menni kellett, és megoldani a problémát. Kihívás is volt ez, de jó!

– Női szakma ez?

– Sokan meglepődnek, amikor a doktor bácsi helyett beállít hozzájuk a doktornő. Mára elnőiesedett ez a szakma.

– Nem félsz, hogy megharap a kutya, vagy megrúg a ló?

– Harapott már meg kutya, macska, de a rendelőben történt, és nem volt komolyabb a sérülés.

 

„Az állatorvosi akupunktúrát választottam”

 

– A hat év alapképzés után az egyetemen lett volna lehetőséged specializálódásra?

– Vannak szakirányok: kisállat vagy nagyállat, és ezeken belül: szemészet, fogászat, bőrgyógyászat, hasonlóan a humán orvosláshoz. Viszont nekünk, állatorvosoknak minden területhez kell értenünk, sokoldalúnak kell lennünk, ez a szakmánk pikantériája.

– Szereztél-e valami szakképesítést?

– Gondoltam rá, hogy nekem is el kellene indulnom valamilyen irányba; az állatorvosi akupunktúrát választottam. Van Madridban egy Chi Institute nevű intézet. Európában az egyetlen, amelyet akkreditáltak. Ezen belül végeztem el egy tanfolyamot. Többször kiutaztam Madridba a gyakorlati foglalkozásokra; mellette internetes anyagokhoz jutottam, meg online felületeken is történtek képzések.

– Van jövője az akupunktúrának?

– Szerintem van, és lassan feljövőben. Nagyon új dolog, kevés az az ember, aki egyáltalán hallott róla. El fog terjedni, mert meg fogják ismerni az emberek.

– Azt mondják egyesek, hogy az akupunktúránál meg a homeopátiánál is szóba jön a placébóhatás, s csak akkor működnek, ha a beteg hisz bennük.

– Erre azt tudom mondani, hogy kezelek kutyákat akupunktúrával, és ezek az állatok nincsenek tudatában annak, hogy egy akupunktúrás kezelésen vesznek részt, nem hisznek benne. És az elért eredményeim bizonyítják, hogy van potenciál a dologban. Van az a pont, amikor a nyugati orvoslás, a gyógyszerek, stb. már nem elég hatásosak. Ekkor jövök be én a képbe a keleti orvoslással.

– Már alkalmazod a gyógyításban?

– Levizsgáztam szerencsésen, és már használom a tanultakat.

– Elfogadják Magyarországon?

– Igen. Sokszor homeopátiás kiegészítéssel alkalmazzuk az akupunktúrát, például allergia kezelésében. Meggyőződésem, hogy ennek valóban van jövője, és egyre többen válnak nyitottá erre a gyógymódra.

 

„Sokat foglalkozunk a gazdikkal is”

 

– Még mindig a szentendrei kórházban dolgozol?

– Tavaly áprilisban váltottam. Átmentem egy nyugisabb, budapesti helyre. Rájöttem, hogy az éjszakai alvást nem pótolhatja semmi. Ez egy kisebb rendelő. Dolgozom, és mellette jut időm akupunktúrázni, járok akár házhoz is, illetve visszajárok a szentendrei kórházba, ahol különféle ortopédiai műtétek – gerincműtét, csípőműtétek, diszplázia, térdműtétek – után, mint rehabilitáció, alkalmazom az akupunktúrát. Alkottam egy Facebook-oldalt, amelynek segítségével népszerűsítem ezt a munkát.

– Mesélnél valamit a munkádról? Mi a dolga manapság egy állatorvosnak? Mi a legérdekesebb a munkájában? Mi az, amit legszívesebben csinálsz?

– Ez nem egy monoton szakma. Minden sikeres eset motiváció ahhoz, hogy miért lesz érdemes másnap felkelni. Minden nap, minden eset más, nincs egy sablon, amit rá lehet húzni egy esetre. Az állatorvoslásban nagyon sokat dolgozunk emberekkel is, a gazdikkal. Ez a szakma egyik legnehezebb része. A gazdik sokszor túlaggódják, túlizgulják a dolgot, aminek pszichológiai háttere is van. Velük is meg kell értetni, hogy mi a gond, konyhanyelven, hogy értsék meg. Ha komoly a probléma, meg kell nyugtatni a gazdit, s utána jön a dolog szakmai része, amikor gyógyszeresen vagy akár műtétileg kezeljük az esetet.

– Több a hölgy a kisállatok gazdái között, ugye?

– Igen… Érdekes jelenség, azonban mostanában, hogy fiatal párok, akik még nem értek meg egy gyerekvállalásra, vesznek egy kutyát vagy egy macskát. És az olyan, hogy már gondoskodnak valakiről, de mégsem jár akkora felelősséggel, mint egy gyerek.

– Szereted az állatokat, vagy csak kényszerből foglalkozol velük?

– Hogyne szeretném őket! A szeretettel lehet segíteni, de inkább lelki alapon. Engem a gyógyítási vágy vezet, úgy akarok segíteni, hogy legyen neki jobb. Olyan kis élőlényeken akarok segíteni, akik nem tudják elmondani, hogy mi a bajuk, csak tüneteket produkálnak. Rá kell jönni, mi a baj, utána pedig kezelni a megfelelő módszerekkel.

 

„Gyerekkoromban gilisztáktól próbáltam vért venni”

 

– Gyerekkorodban volt otthon háziállatod?

– Nekünk mindig tacskóink voltak. A tacskóknál jellemzők a gerincproblémák. Az akupunktúrával ezen a mozgásszervi problémán nagyon jól lehet segíteni. Ez is motivált, amikor elkezdtem foglalkozni az akupunktúrával. Egyébként gyerekkoromban az udvarban mindenféle állatkával, csigákkal, gilisztákkal játszadoztam. Például, a gilisztáktól próbáltam vért venni. Valami már akkor motoszkált bennem.

– Volt még állatorvos a családban?

– Anyai nagytatám állatorvos volt, de őt sajnos nem ismertem. Szerintem genetikailag valami tovább öröklődött.

– Igaz, hogy az állat megérzi, ha fél tőle valaki?

– Igen, érzi. Ennek fizikai alapja van. Ha félünk, megnő a szervezetben az adrenalin szintje. A kutyák ezt kiszagolják, hisz többszörösen kifejlett a szaglásuk. Meg ott van a szemkontaktus. Ha belenézel az állat szemébe, az neki provokáció. Főként a harci kutyáknál.

– Igaz-e az, hogy az állatok fel tudják ismerni a rossz embereket?

– Folynak kutatások ezen a téren is. Tény, hogy nem szeretik az alkoholistákat, megérzik az alkohol szagát, és ettől agresszívebben viselkedhetnek.

– Hogy látod az állatorvos szemével az állatok cirkuszban való szerepeltetését?

– Ha visszagondolunk az eredetre, akkor látjuk, hogy az állat szabad élőlénynek volt megteremtve. Ha korlátozzák a mozgásterét vagy az akaratát, ha beidomítják, hogy mit csináljon, bele lehet kötni.

– Az igazi cirkuszosok azt mondják, hogy az állatot nem idomítani kell, hanem tanítani.

– A lényeg az, hogy valamilyen módon eléred azt, hogy az állat azt csinálja, amit te szeretnél… Gyerekkoromban nem szerettem cirkuszba járni. Nem tudom, miért. Amikor elmentem, azon gondolkoztam, vajon az az állat szenved-e, egyáltalán tudatosul-e benne az, hogy ő most egy kényszerhelyzetben van, és azt kell csinálnia, amit elvárnak tőle. Viszont volt szerencsém megismerni egy elefántidomár hölgyet, aki hihetetlen szeretettel beszélt az állatokról, és elmesélte, hogy abban a cirkuszban, ahol ő dolgozott próbáltak mindent megadni, hogy az állatoknak jó legyen. Úgyhogy szerintem, lehet, hogy ez a probléma cirkuszfüggő is.

 

„Az állatok családtaggá válnak”

 

– Melyek a leggyakoribb állatbetegségek manapság?

– Sok bakteriális és vírusos megbetegedés van. A kutyáknál gyakori a parvovírus, amely bélgyulladást okoz, a kennel köhögés, amely orrfolyással, akár lázzal járó felső légúti megbetegedés és az allergia, amely az immunrendszer válasza bizonyos külső vagy belső tényezőkre.

– Hova fejlődött mára a kisállat tartás?

– A kutyák meg a macskák olyanokká válnak, mint egy családtag. Egy macska akár 19-20 évig is elélhet. Ennyi idő alatt igencsak hozzánő a családhoz. Megtörténik, hogy el kell őket altatni végelgyengülés, öreg kor vagy valamilyen gyógyíthatatlan betegség miatt. Úgy siratja őket a gazdi, mintha családtagját siratná… Már létezik kisállat hamvasztás, kisállat temető is. A hamvasztás után a gazdi megkapja a kis urnát a hamvakkal.

– Megtörténhet, hogy a macska megérzi, ha a gazdinak valamilyen betegsége van? És a dorombolásával akár gyógyíthat is?

– Bizonyított, hogy az állatok sokszor átveszik a gazdik fizikális betegségeit. Volt már olyan, hogy a gazdi daganatos elváltozását, gerincsérvét, veseproblémáját átvette a kutya vagy a macska. Nem tudni biztosan, hogy energiaáramlások vagy egyszerű empátia lenne ennek a magyarázata…

 

 

„Szerettem iskolába járni; kitűnő évfolyamunk volt”

 

– Emlékszel még az iskolában eltöltött éveidre?

– Kedvesek az emlékeim. Szerettem iskolába járni. Szerintem, jó generáció volt a miénk. Kitűnő évfolyam voltunk. És kiváló tanári karunk volt.

– Egykori kollégáiddal még szoktál találkozni?

– Eleinte még elég sűrűn összejöttünk, de ahogy teltek az évek, lassan mindenki megállapodott, szétszóródtunk, és egyre kevesebbszer látjuk egymást.

– Mi tetszett a Csikyben, és mi nem tetszett?

– Mindig szívesen fogok visszaemlékezni a mazsorettcsoportra. Közösségformáló volt, összekovácsolt bennünket, összetartott a csapatszellem. Nem volt kedvenc tantárgyam vagy tanárom. Arra emlékszem, hogy kilencedikben a fizikatanárom dobókockával jelölte ki a felelőket. Idegtépő volt! Egy kis gyomorfekélyem is kialakult akkor a stressztől. De utána kaptunk egy másik fizikatanárt… Mindig szerettem a magyar irodalmat Ruja tanárnővel, meg hát a kémiát. A jövőm meghatározója volt. Hadnagy Éva tanárnő nagyon sokat segített, rengeteget köszönhetek neki. A bejutáshoz is kellett a kémia, és az egyetemen is alaptantárgy volt. A reál tárgyak nem mozgattak meg különösképpen. De sikerült jól boldogulnom az egyetemen.

– Magyarországon élsz két éve. Megszoktad?

– Igen, de mindig vágyom hazajönni. Hiányzik az otthon, szüleim jelenléte, meg az itthoni kaja. Beszélünk telefonon napi szinten, a támogatást megkapom. Mindig is támogattak mindenben, mindig arra törekedtek, hogy nekem a legjobbat és a legszebbet nyújtsák. Minden energiájukat belém fektették. Nagyon hálás vagyok ezért nekik. Nagyon jóleső érzés, hogy ilyen csodálatos szülőkkel vagyok megáldva.

– Egyke vagy?

– Igen, egyke.

– Milyen gyakorisággal jössz haza?

– Próbálok jönni, ahogy tehetem, de általában egy-két havonta jön össze. Sokszor hétvégeken is dolgozom.

– Szüleid elfogadták, hogy távolba szakadtál?

– Nekik nagyon nehéz. Apukám jobban álcázza, de anyukámon látom… Mindig azt mondja, hogy szeretné, ha itthon lennék, de az a legfontosabb, hogy nekem jó legyen.

– Melyik a kedvenc itthoni ételed, amivel várni szoktak?

– A krumplipüré mindig, a rántott hús meg a sütik. Anyum négerkockája mindent visz. Meg a suhajda.

 

„Már nem találnám itt a helyemet”

 

– Jut időd ott kikapcsolódásra, szórakozásra, olvasásra?

– Azért is változtattam munkahelyet áprilisban, mert arra gondoltam, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ne éljek normális életet. Éreztem, hogy telnek a hónapok, fejlődtem szakmailag, anyagilag is. Felvetődött a kérdés: megéri? Nem jutottam el sportolni, nem tudtam megnézni egy színházi előadást. Szakmai téren is tartani kell a ritmust a fejlődéssel; arra sem jutott időm… Most már kezdek egyensúlyba kerülni. Eljárok tornázni, van időm akupunktúrázni, elmegyek színházba…

– Más: nem tartanak téged ott románnak?

– Szerencsére még nem futottam bele. Inkább itt, Romániában éreztem másnak magam, de nem feltétlenül rossz felhanggal. Az egyetemen, például, négyen voltunk magyarok az évfolyamon, és egy kicsit különcöknek néztek minket. Olykor, mint példaképeket a román kollégáink elé tettek, mert mi szorgalmasabbak, kitartóbbak voltunk.

– Nincs honvágyad?

– De van!

– Hogy kezeled?

– Nyugtató a tudat, hogy ha kell, három és fél – négy óra alatt itthon vagyok. De arra gondolok, hogy már nem találnám itt a helyem. Nem szeretnék visszaköltözni.

– Miért?

– Úgy érzem, hogy most már megtaláltam a helyem ott. Lehet, hogy azért, mert megismertem a jelenlegi páromat. Lassan két éve rátaláltunk egymásra.

– Megváltozott ott az életfelfogásod?

– Amikor odakerültem, azt hittem, hogy minden mennybéli lesz. Rájöttem, hogy sok minden jobb meg kidolgozottabb, de ők is emberek. És azt látom, hogy nagyon sok a rosszakaratú ember. De azt hiszem, hogy ez manapság általános jelenség. És ez elszomorít. Mindenki mindenkit feljelent apróságok miatt, és gátlástalanul megharcolnak az igazukért. Itt, Romániában én magyarként abban a mentalitásban nőttem fel, hogy inkább bólogatunk, meghunyászkodunk, nem hőbörgünk, nem ellenkezünk. Ott nem félnek, nem szégyellnek kiállni a meggyőződésükért, ha valami nem tetszik, kitátják a szájukat és reklamálnak. Végül is jogosan.

 

„Hálás vagyok azért, hogy megvalósítottam önmagam”

 

– Mit tervezel a közeljövőben szakmai téren?

– Alternatív vonalon gondolkozom. Miután elvégeztem az akupunktúrás képzést beiratkoztam egy kutyafizioterápia tanfolyamra. Ezzel ki tudom majd egészíteni az akupunktúrás kezelést. Szóban forognak olyan lehetőségek is, hogy bedolgozzak a közeljövőben nyíló állat-rehabilitációs központok valamelyikébe.

– Mivel foglalkoznának ezek konkrétan?

– Vannak vízzel telt medencébe helyezett futópadok, alkalmaznak lézer-, ultrahang terápiát, lovaknál pedig akupunktúrát homeopátiával kombinálva. 

– Milyen a hangulatod?

– Mostanában egyre jobb. Nekem a sport felüdülés, van időm olvasni, szociális életet élni, megnézni akár egy filmet…

– Tévézni szoktál?

– Nincs tévém. Tíz éve nem tévézek.

– Látom, boldog vagy? Mi a boldogság számodra?

– Összetett kérdés ez. Annak örülök egyrészt, hogy úgy alakított az élet, hogy megtanuljak alkalmazkodni. Először a kollégiumban. Sikeresen elvégeztem az egyetemet, van munkám, van miért felkelnem reggel, mindig motivál egy sikeres eset, szerencsére párkapcsolati téren is kiegyensúlyozott az életem, és tudom, hogy a közeljövőben mik a terveim… Szeretnék venni egy kis házat Szentendre környékén. Ezek motiválnak.

– Van hiányérzeted?

– Az ember mindig többre vágyik. Még nem akarom letenni a lantot. Állandóan azon töröm a fejem, mit lehet még megvalósítani, hogyan lehetek jobb, fejlődni próbálok folyamatosan.

– Kedvenc virágod?

– Kála. A fehér kála.

– Hány gyereket tervezel a jövőben?

– Maximum hármat, minimum egyet.

– Hozzátennél-e még valamit?

– Hálás vagyok azért, hogy megvalósítottam önmagam, hálás vagyok azoknak a személyeknek, akik segítettek eljutni idáig, főként szüleimnek… Ne féljünk megtenni olyan lépéseket, amelyektől tartunk. Keressük azt, hogy magunknak jó legyen! Amikor elmentem innen, az nagy változás volt: idegen hely, idegen emberek, idegen környezet, egyedül a kis lakásomban… De egy percig sem bántam meg.