„Tizenkét országos bajnoki címet nyertem”

– Miről nevezetes Lészay Magdolna?

– Csak az asztaliteniszről. Másról nemigen.

– Milyen különleges eredményeid voltak?

– Legnagyobb eredményem női párosban Mihalca Eleonórával a bronzérem az Európa-bajnokságon, az 1975-ös világbajnokságon pedig 9. lettem.  Egy másik Európa-bajnokságon csapatban 3. hely. A Bajnokcsapatok Európa Kupájában kétszer voltunk döntősök az Aradi Voințával, majd az aradi CSO-val.

– És országos szinten?

– Tizenkét országos bajnoki címet szereztem, és többszörös Románkupa-győztes vagyok.

– Kik voltak az edzőid?

– Itt, Aradon Prokopecz Emil, aki később az ifi- és felnőtt válogatott edzője is lett…  Nagyon meg kellett küzdenem azért, hogy bekerüljek a válogatottba. Mindössze négyszeres válogatott voltam, de minden alkalommal helyezést értem el. Hamarabb előlegeztek bizalmat a fiatalabbaknak. Én elég későn kezdtem.

– A neved hangzása nem számított?

– Dehogynem! Egy adott pillanatban az aradi CSM tagjai Ferenczi, Nemes, Lészay voltak. Prokopecz meg nagy magyarnak számított.

– Miért épp a pingpong?

– Iskolás koromban minden sportágat szerettem. Elmentem a Pionír Palotába röplabdázni. Bíró Béla volt a sportkör vezetője. Két hónap után megkérdezte, nem szeretnék-e pingpongozni? Volt már egy kis tapasztalatom; otthon játszottam előtte a bátyámmal és barátaival. Elég jól ment már a játék, amikor elértem a 14 éves kort, és kiöregedtem a pionírok sorából. Már létezett a Voința egyesület asztalitenisz szakosztálya, ott játszottak a Simăndan testvérek,  Demian Marius, Mihalca Eleonora…  Engem is elvitt Bíró a Voințához. Bemutatott Prokopecz Emilnek. Ottragadtam. Közben úszni is jártam a ligeti sportuszodába. Másfél évig úsztam. Utána választanom kellett, ugyanis következett egy pingpongverseny meg egy úszóverseny is. A pingpongnál maradtam. Alig 57 évvel ezelőtt.

– Voltak példaképeid az asztaliteniszezők között?

– Igen. Például a magyar Kisházi Beatrix; hasonlított a játékstílusunk.

– Milyen stílusod volt?

– Védekező játékos voltam, rengeteg labdát tudtam visszaadni, és közben ütni is kellett, mert bevezették a versenyszabályzatba, hogy nem lehet védekezve a végtelenségig játszani egy szettet.

 

„Nem látom az asztalitenisz sport jövőjét”

 

– Mesélnél kicsit a gyerekkorodról?

– Az iskoláról nem szívesen beszélek, mert román iskolába jártam. Nem szerettem. Szüleim úgy gondolták, hogy így majd jobban fogok érvényesülni az életben. Estiben érettségiztem. Végül Bukarestben a Testnevelési Főiskolán elvégeztem az edzői tanfolyamot. 1973 óta edzősködöm.

– Most is dolgozol?

– Igen. Fél normával foglalkozom az egész kicsikkel a CSM-nél.

– Ennyi sportolás után még szükségét érzed a mozgásnak?

– Az a baj, hogy nem mozgok eleget. Hiányzik a mozgás. Nagyon fontos. Mostanában csak biciklizek. De az nem elég. Pedig mindenhova biciklivel megyek. Ezek kis távolságok.

– Azt hallottam, hogy egy hosszabb, egzotikus úton voltál nemrég.

– Igen. Indiában jártam. Előtte 1975-ben voltam már ott, Calcuttában, a világbajnokságon.

– Nem volt fárasztó?

– A 20 napból mindössze kétszer aludtunk két napot egymás után ugyanazon a helyen. Állandóan úton voltunk. De a gyönyörű élményért megérte a fáradtságot.

– Mikor hagytad abba az aktív sportolást?

– 1983-ban. De 1973 óta, amikor megalakult a CSO (Városi Sport Klub) már dolgoztam másodedzőként Prokopecz Emil mellett. Miután őt nyugdíjaztatták, én vettem át a szakosztályt, Kakas Árpáddal.

– Pingpongoznak sokan mostanában?

– Sajnos, nem. Ezért is nem tudom eldönteni, hogy folytassam-e vagy sem. Az a baj, hogy a szülők nem hajlandóak elhozni a gyereket az edzésre. Pedig ingyenes, jók a körülmények, szép a terem, tisztaság van. Mégsem! Nem látom az asztalitenisz sport jövőjét. Egyre értelmetlenebbnek látom a munkámat.

– Pályád csúcsán büszkék voltak rád az aradiak? Ismertek sokan?

– Akkor sokan ismertek, most már kevesen. Tavaly mégis kitüntetett a város.

– Fent vagy az interneten?

– Nem is tudom… Miért nincs Aradon egy olyan klub, ahol az idős embereket megtanítják internetezni?! Sok nyugdíjasnak dunsztja sincs az egészhez… Meg nem szánok rá elég időt. Jövök-megyek egész nap.

– Hova jársz annyit?

– Reggel megyek a piacra, aztán főzök, mindent megcsinálok, amit kell egy nőnek.

– Egyedül élsz?

– Igen, amióta meghalt Béla, a bátyám. Tizenhárom évig együtt laktunk.

 

„Ha nem szeretném Aradot, már nem lennék itt”

 

– Szereted Aradot?

– Ha nem szeretném, már nem lennék itt.

– Hol lennél?

– Akkor, amikor menők voltunk, kaptunk ajánlatot Németországból az egész csapat részére. Egy percre sem mentem el Aradról más klubba játszani. Lokálpatrióta vagyok.

– Biztosan jól megfizettek itt… Jól lehet keresni az asztalitenisszel?

– Most már igen. Nem úgy, mint a rendes tenisszel vagy a futballal. A profi játékosokat, főleg kint, jól megfizetik. Ezzel lehet szédíteni a gyerekeket: „Játsszál jól, hogy kijuthass egy külföldi klubhoz.” Egy kiemelkedő játékos, mint Timo Boll, a német sztárjátékos, tízezer eurót keres havonta.

– Annak idején neked milyen anyagi előnyeid voltak?

– A legnagyobb előny az volt, hogy mehettünk külföldre. Akkor, amikor az átlagemberek csak kétévente kaphattak útlevelet. Meg kaptunk havi 400 lej prémiumot, akkor, amikor egy átlagfizetés ezer-ezerkétszáz lej volt.

– Sikerült ennyi ideig tartani munkádban az elvárt színvonalat?

– Tulajdonképpen profiként szerepeltem és dolgoztam, megszakítás nélkül… Voltam a csúcson, voltam hullámvölgyekben is.

– De kitartottál.

– Egy védekező játékos fő jellemzője a kitartás.

 

„Első helyen a kitartás”

 

– A tévében szoktál nézni pingpongmeccseket? Érdekel?

– Hogyne! De borzasztó gyorsan játszanak. Nehéz követni a labdát. Viszont látványosak a meccsek. A kínaiak mindent tudnak!

– Mi a titka a kínaiak sikerének?

– Egy hatalmas országban nagyon nagy a válogatási lehetőség. Másrészt Kínában a pingpong az óvodától kezdve kötelező tantárgy a tanintézményekben. És sok sportcentrumuk van, ahol az asztaliteniszre álltak rá. (A pingpong már elcsépelt megnevezés.)

– Más sport nem vonz?

– Ha abban az időben lett volna női vízipóló, akkor biztosan a medencében maradtam volna. Engem a labda vonzott.

– Élsportolótól kérdem: milyen erényei kell hogy legyenek egy igazi élsportolónak?

– Első helyen a kitartás. S hogy el tudja viselni mind a sikereket, mind a kudarcokat.

– Milyen cél vezérli?

– Először is, hogy bejusson a válogatottba. S akkor megvan az esély arra, hogy világot lásson.

– Jut rá idő?

– Nem. Semmi. Elmegy a terembe; a román válogatott mindig az utolsó pillanatban érkezett, és elsőként távozott. Ha kiestek sorra a sportolói, nem várta meg a torna végét.

– Játszottál valaha kínai versenyzővel?

– Persze. A világbajnokságon a leendő nyertestől kaptam ki… Egy időben a klubnak volt egy japán játékosa. Önkéntes alapon jött ide játszani. Az országban senkinek sem kellett. Mi befogadtuk. Más kultúra, más hozzáállása volt. Szerény, kiváló barát volt, ami nálunk ritka; az irigység nagy úr… Remekül beilleszkedett, boldog volt, állandóan mosolygott. És tudott játszani.

– Az élsportolók irigyek egymásra?

– De mennyire! Meg rosszindulat is van. Keresztbe tenni a másiknak, hogy ő maradjon a legjobb. Ez nagy divat… A barátság ritkán marad meg. Nálunk kicsit más volt. Én még mindig tartom a kapcsolatot Mihalcával, meg a többiekkel is: Mihuț Lianával, Ferenczi Évával…

 

„Bánom, hogy nincs gyerekem”

 

– Jól érzed magad a bőrödben? Milyen a hangulatod?

– Mielőtt elutazom valahova, kitűnő a hangulatom.

– Szeretsz utazni?

– Nagyon-nagyon szeretek. Európa 80%-át láttam a sporton keresztül, jártam kétszer Indiában. Az a vágyam, hogy eljussak Brazíliába.

– Mondanál-e pár szót családodról?

– Szüleimmel éltem, amíg megvoltak. Azután Béla bátyám, aki özvegyen maradt, hozzám költözött. Két fia közül a fiatalabbik, sajnos hamar elhunyt. Zsoltinak, a nagyobbiknak két gyereke van.

– Nem voltál férjnél?

– Nem. Nem jutott rá időm. Sem az élsport, sem az edzősködés nem való családos nőnek.

– Nem bánod?

– Nem. Csak azt, hogy nincs gyerekem.

– Van sok igazi barátod?

– Nagyon kevés.

– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?

– Nem nagyon van szabadidőm… Reggel jövök-megyek, vásárolok, főzök, eltelik a délelőtt. Délután a teremben vagyok az edzésen, szombat és vasárnap kivételével.

– Jó, hogy van elfoglaltságod… Van-e valami hobbid?

– A fotózás és a videózás. Főleg, amikor kirándulok. Viszem magammal a fényképezőgépemet, a videokamerát és a táblagépet.

 

„Még szeretnék valamit letenni az asztalra”

 

– Kedvenc virágod?

– Sárga rózsa.

– Kedvenc italod?

– A Campari.

– Kedvenc ételeid?

– Nem vagyok válogatós. Legjobban a panírozott ételeket szeretem: rántott hús, rántott sajt, rántott gomba, padlizsán, tök, karfiol…

– Szeretsz főzni?

– Nem. De muszáj!

– A focit szereted-e?

– Igen, ha magas szinten művelik.

– Az UTA-meccsekre kijársz?

– Akkor voltam utoljára, amikor a Feyenordot fogadta.

– A politikát szereted?

– Utálom.

– Miért?

– Azért, mert nem igaz. Hazugság az egész.

– Hiszel Istenben?

– Igen. Minden vasárnap elmegyek a templomba. Nem egy egész misére; tíz percre, negyed órára. Csak a gyászmiséket hallgatom végig.

– Látom a tévében, hogy nagy csapatok játékosai keresztet vetnek, mielőtt pályára lépnének, vagy miután rúgtak egy gólt. Ehhez mit szólsz?

– Én nem hiszem, hogy azok vallásosak. Szerintem, ez színház.

– Van hiányérzeted?

– Ha nem lenne, akkor már nem csinálnék semmit. Még mindig szeretnék valamit letenni az asztalra. Még maximum két évet szeretnék dolgozni.

 

„Nem felejtettek el”

 

– Hoztam neked valamit. Nem okozott túl nagy megerőltetést, mert biciklivel jöttem. Jó pár kilót nyom ez a mappa. Benne van az életem. Gyerekkoromban kezdtem el. Összegyűjtöttem mindent, ami megjelent rólam a sajtóban, az aradiban meg az országos sportújságokban… Hoztam még valamit: 2010-ben jelent meg ez a kötet az aradi asztalitenisz sport történetéről: Tenisul de masă arădean. Trecut, prezent și perspective(Az aradi asztalitenisz. Múlt, jelen és kilátások). Viorel Bitang felügyelete alatt írta Vasile Păltineanu, Tiberiu Țiganu, Lészay Magdolna.

– Kimaradt valami a csevegésünkből?

– Megemlíteném, hogy Érdemes sportoló vagyok, és Érdemes edző.

– Mikor kaptad ezeket a címeket?

– Érdemes sportoló lettem, amikor abbahagytam az aktív sportolást, az Érdemes edzői címet pedig akkor ítélték nekem, amikor tanítványom, Geta Cojocaru ifjúsági Európa-bajnok lett.

–  Ismertek a világban is?

– 1975-ben a harminckettedik helyet foglaltam el a világranglistán, és a tizenkilencediket az európai ranglistán.

– A városvezetés is elismerte nemrég mindazt, amit tettél sportolóként szülővárosodért; kiválósági díjat kaptál.

– Jólesett, hogy még emlékeznek rám. Nem felejtettek el.