Visszahív a megszépülő múlt

Negyvenöt éves osztálytalálkozóra gyűltek össze az 1971-ben végzett petrozsényi magyar vén diákok. – A történelem nem jegyezte azt a napot, amikor 1971-ben átvettük az érettségi bizonyítványunkat, és szétszéledtünk a nagyvilágban, hogy boldogulásunkat keressük – emlékezett a találkozó fő szervezője, Bende László vén diák. Megemlítve, hogy fiatal végzősként ők sem törődtek a történelem eseményeivel, pedig 1971-ben nem csupán az Apollo-14 űrhajó holdra szállása került feljegyzésre, voltak ennél sokkal közelibb és közvetlenebb események is, melyek jelentősen befolyásolták a frissen érettségizők további életét. Fiatalként talán a Locomotiv GT 1971-es megalakulása tűnt fontos eseménynek, de ebben az évben hirdette meg Ceauşescu is „júliusi téziseit”, mely többek közt az erőltetett iparosítást, a falurombolást, a kisebbségi oktatási és kulturális tér beszűkítését vonta maga után – elevenítette fel az események sorát Bende László. Az azóta eltelt 45 évben azonban a petrozsényi diákok életét végigkísért hajdani mottójuk: „Ám nem csak holmi érzés, / de seb és szenvedély, / keresni, hogy miért élj, / szeress, szenvedj, remélj”! Sőt, többségük lelkében ott csengett e sorokat magába ölelő teljes Váci Mihály-vers, a kitartó küzdelemre szólító Még nem elég!

A véndiák-találkozóra a hajdani 28-as létszámú osztályból 14-en jöttek el. Négy társuk már eltávozott az élők sorából. Akárcsak a hajdani tanári kar nagy része. A vén diákok szeretettel emlékeztek meg róluk, külön említve Pál Jenő osztályfőnököt, akinek oly sokat köszönhettek. És örömmel üdvözölték soraikban két hajdani tanárukat. Leca Erzsébet és Barra Árpád a vegyes líceumban történő petrozsényi magyar oktatás hajdani pedagógusaiként köszöntötték a diákokat, felelevenítve az iskola történetét. Sajátos helyzetű iskola volt a miénk. A tanárok, diákok többsége más vidékről származott ide. És mégis, ebből a heterogén társaságból egy olyan összetartó közösség nőtt ki, melynek tagjai fél évszázad múltán is fontosnak tartják, hogy visszatérjenek a régi iskolapadokba és felelevenítsék az idő által megszépített múltat – fogalmazott Barra Árpád, nyugalmazott tanár. A diákkori emlékek valóban csodaszerként hatnak: kisimítják az évtizedek során elmélyült ráncokat, megfiatalítják a szíveket, és jó időre feltöltik a mindennapokban megfakult lelket. Petrozsényban sem történt ez másképp. A véndiákok családias hangulatban töltött osztályfőnöki órájuk után még hosszasan elidőztek a terített asztalok mellett, ahol néhány röpke órára megállt, sőt visszafordult az idő.