A pozitivista történetírástól az oral history-ig

Kedvezőtlen gazdasági helyzete ellenére 2013-ban is számos új kötetet jelentetett meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó. 

A karácsony küszöbén Déván megtartott író-olvasó találkozó alkalmával egy idén indított sorozattal, illetve Sebestyén Mihály író-történész Midway szigetek című novelláskötetével ismerkedhettek az érdeklődők. Utóbbi szerkesztésében látott napvilágot az Erdélyi ritkaságok sorozatban Szilágyi Sándor: Erdély hanyatlása című műve is, mely szintén bemutatásra került Déván. E két kiadvány tartalmát boncolgatva indult beszélgetésünk a Mentor dévai rendezvényén, Sebestyén-Spielmann Mihály művelődéstörténésszel.

– Ami a történeti munkát illeti, ez egy jelentős 19. századi magyar történésznek, Szilágyi Sándornak a gyűjteményes kötete. Szilágyi Sándor ebben az erdélyi történelem néhány kulcsfiguráját: Bethlen Gábort, Rákóczyt, Haller Gábort, a Báthoriakat, Apafi korát idézte meg, Cserei Mihályról és Mikes Kelemenről írt. A 19. század hatvanas éveiben megjelent írások a felfedezés erejével hatottak, gyakorlatilag a magyar közönség ekkor ismerkedett meg a fejedelemségkori Erdély utolsó ötven-hatvan évével. Azzal az időszakkal, mely a művelődéstörténetben olyan gazdag, de amely a politikai eseményekben oly tragikus. Szilágyi korának történetírója volt, aki már a pozitivista történetírással kísérletezett, tehát azzal az okmányokra alapozott történettel, melyben a történetíró szerepe alárendelt a dokumentumoknak. Nem szuverén ura a történelem felmondásának, de annál inkább szuverén ura a dokumentumok megválogatásának.

– A Szilágyi-kötet az Ön szerkesztésében jelent meg, akárcsak sok más korábbi történelmi jellegű kiadvány. Ezúttal azonban Sebestyén Mihályt szépíróként is megismerhettük.

– A Midway-szigetek című kötetbe az utóbbi három évbe íródott novelláimat gyűjtöttem össze. Tematikusan is elrendeztem ezeket. Egyrészt ott vannak a novellákban azok a humoros, szatirikus elbeszélések, melyek a jelenkorral foglalkoznak. Napjaink furcsa görbe tükre arról, hogy mivé vált az egysíkú erdélyi társadalom a vállalkozások korában. Ezek olyan igazi kudarcos történetek, de a kudarc sohasem tragikus, inkább megmosolyogtató emberi törekvésekről szól. A novellák másik nagy vonulata azt az időszakot alkotja újra, melyet úgy hívnak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó ötven éve, tehát gyakorlatilag a 19. század második fele és 1918-ig, 14-ig, a békeidőkig terjedő időszak, amelyben a nemzet annyira megtalálta önmagát és olyan sokféle ember élt a monarchiában, hogy ezeknek a történetét el nem mesélni akár fikció alapján is, egyszerűen lehetetlen. Ezt a világot el kell mondani annak ellenére, hogy e világnak volt az írója Mikszáth és Krúdy is, mégis azt kell mondanom, hogy az akkori társadalom számos olyan alakot termelt ki, mely a mi képzeletünkben él, vagy amelyeket a családjaink produkáltak. Itt Erdélyben is furcsa, érdekes, rendkívüli családok éltek. Na, ezeket a családi történeteket mesélem el a fikció és a valóság keveredéséből, ahogy ezt nekem a szüleim mesélték, ahogy nekik az ők szüleik mesélték. Gyakorlatilag én már a ötödik nemzedék vagyok, aki erről beszélhet a megtörtént események óta. 

– Valahogy ehhez az „elmondási-kényszerhez” kapcsolódhat a Mentor Kiadónak az újonnan útjára indított sorozata is, melyből ezúttal két kötettel ismerkedhetett a dévai közönség.

– Rájöttünk arra, hogy számos emlékirat születik és ezeknek az emlékiratoknak alig van esélyük a megjelenésre. A kiadó felismerte ezeknek a kiadási lehetőségét és azt is, miként lehetséges ezeket úgy kiadni, hogy a közönség is élvezze. Ebben különféle műfajú emberek beszélnek. Az első kötet, például, melyet Gagyi József adott közre, egy falusi mindenes mindennapjainak az elmesélése. Ez a falusi mindenes a háború végétől kezdve, amíg mozgásképtelenné nem vált, életének negyven évében volt pünkösdi király és párttitkár, szakszervezeti főbizalmi és a kollektivizálás ellen beszélő ember. Tehát mindenféle funkciója volt a faluban. És egy Nyárád menti falu mindennapjaiban kibontakozik, hogy miként alakul át a parányi település a maga patriarkális mivoltából a politikai csatározások és művelődési hatások színterévé. Egy másik kötet az ötvenes évek visszaéléseiről mesél. Ezt Méliusz Anna írta meg, a kézirat Kanadából került haza. Ebben egy ember halálba üldözését, illetve meggyilkolását, egy másik embernek pedig az őrületbe kergetését meséli el meglehetősen szubjektív szempontból, indulatoktól sem mentesen. Közben olyan emberekről tudunk meg mindennap újabb és újabb dolgokat, akikről csak az újságban olvastunk, tehát akár belügyminiszterekről, akár kultúrminiszterekről, akár írókról, akikről egészen érdekes dolgok derülnek ki. E sorozatban például egy kötet, ami a maga egyediségében is figyelemre méltó, egy olyan magyar ember életét meséli el első személyben, aki román katonatiszt lett és a román hadseregben eltöltött éveiről mond ma, 27 évvvel nyugdíjba vonulása után véleményt és ítéletet. A kiadó itt megküzdött a szerzőnek a történelemről szerzett tudásával és azzal, amit a történelemben megélt az illető. És a történelemben általa megélt élményeket részesítette előnyben a történelemről szóló bölcselkedésekkel szemben. E sorozat folytatódni fog. Nekem is vannak olyan ismerőseim, akik emlékiratokat szerkesztettek, s ezekből, amelyek megütik a  közölhetőség mértékét, azokat sorra-rendre kiadjuk. Ezzel a kiadó gyakorlatilag csatlakozik az oral history mozgalomhoz, tehát ahhoz az újfajta történetmondáshoz, ahol az illetők a saját élményeiket mondják el, és ezek a magánélmények szervesülnek aztán a nagy történelem részévé.

– A könyvbemutató alkalmával, a történetírás kapcsán fogalmazta meg a sokakat foglalkoztató kérdést Széll Zoltán nyugalmazott tanár, hogy Ön szerint mikor hullik már le a fátyol a 20. század második feléről, mikor kezdenek már napvilágot látni ez időszakot reálisan ábrázoló történelmi munkák?

– Szerencsére megindult ez a folyamat. Akadtak végre fiatal történészek, akik belevágták fejszéjüket ebbe a nagy fába. Ezek a fiatal történészek külföldön képezték magukat, tehát újfajta szemlélettel indultak neki a világnak. És mindent elkövetnek ezért, hogy a titkosított dokumentumokat is megszerezzék vagy megkerüljék. Külföldi levéltárakban is megfordulnak, ahol már rengeteg érdekes adat került elő. Az utolsó ötven évről a diplomáciai jelentéseket is feldolgozták már. Itt egy nagy nemzetközi összefogás eredményeképpen indul meg a kutatás, tehát Amerikában, Magyarországon, Olaszországban és Romániában az ötvenes-hatvanas évekről egyre komplexebb képünk alakul ki annak ellenére, hogy a levéltári törvény érvényben van, tehát ötven évre titkosítanak egy dokumentumot. Ezek a dokumentumok elsősorban a demográfiai jellegű dokumentumok, illetve mindazok a dokumentumok, melyek az egykori termelési eredményeket vagy eredménytelenségeket illusztrálnák. Nagy óvatossággal kell kezelni ezeket az iratokat, ugyanis nagyon sok bennük már a korabeli túlzás is, és hogyha a szerző nem érzi meg, hogy ebben hamis állítások sorozata húzódik, amelyet tudatosan követtek el a kortársak, akkor maga is hamis történelmet fog írni. Bízni csak abban lehet, hogy megszületik az az objektív történeti kép, amelyben ez az időszak éppúgy elnyeri az érzelemmentességét, mint ahogy mondjuk a tatárjárás, ami ezelőtt 700 évvel volt, s ami ma már érzelmileg senkit sem befolyásol. Ez a fajta kép hosszú idő alatt alakul ki. Ezért sokat tehetnek a ma történészei is, hogy élvezetesen, érthetően mondják el, hogy az emberek odafigyeljenek rá, ugyanis a jól elmondott történelemnek messze nagyobb haszna van, mint a hazugságoknak.