Játék a szavakkal, lélekkel, sok humorral

December 2-án az Aradi Kamaraszínházban egy felemelő és inspiráló irodalmi-esten Kézdi Imola Jászai Mari-díjas, többszörös UNITER-díjas színésznő mutatta be legújabb verseskötetét, amely TEjben, jajban, világvégÉN címmel jelent meg 2025-ben. 

A közönség előtt Pálfi Kinga televíziós újságíró beszélgetett vele, stílszerűen a színpadon ülve, ahogy Imola mondja, „a szeretemszínház” intimitásában.

Kézdi Imola 2020-ban kezdett verseket írni, költeményei olyan rangos szépirodalmi folyóiratokban jelennek meg, mint a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld és az Újvárad. Bár sokan már költőként (is) tekintenek rá, Imola maga finoman tiltakozik a címke ellen:

„Húúú, nem! Annyira nem tanultam a szakmát, hogy nem venném el az igazi költőktől ezt a megnevezést… mondhatjuk inkább azt, hogy Imola vagy anya ír, játszik a szavakkal. Játszanak a szavak, a betűk, játszik Imola.”

A játékosság, amely verseiben végigvonul, egyszerre könnyed és mély: derűs, pajkos, vibráló nyelvi kísérletezés, amely mögött mindig ott húzódik a lélek rezdülése, a vágy, a boldogság, a mulandóság tapasztalata. 

Két ciklusba rendezett új kötete sok rövid, szinte villanásszerű verset tartalmaz, pár soros, néha csupán néhány szavas miniatűröket, amelyekben a magyar nyelv új arcát mutatja meg.

„Olyan gazdag nyelv, hogy ezt is megbírja. Eszméletlenül sokat lehet puzzle-özni vele, és mindenikből más gondolat kerekedik ki. Számomra ez a legizgalmasabb: a játék.”

Imola eddigi három kötete mintha saját élettörténetének állomásait rajzolná ki: a Miniallűrök (2021) még teljes egészében Kolozsvár levegőjét hordozza, színházi szerepekből, színpadi jelenlétből és szakmai tapasztalatból táplálkozó, lüktető indulás. 

A Lélekporc (2023) már átmenet, „szendvicskötet”, ahogy ő nevezi – fél lábbal Kolozsváron, fél lábbal Aradon, úton két város, két világ között. 

A 2025-ben megjelent a TEjben, jajban, világvégÉN pedig immár teljesen Aradon született, a helykeresésből a megérkezés felé vezető belső vándorút lenyomata: játékos, mély és derűs rátalálás arra, amit otthonnak lehet nevezni.

Az útkeresés kérdése is a beszélgetés egyik témája volt.

„Keresem az utat, de úgy, hogy megállok egy ponton… Ha le kell pihenni, megélni a pillanatot, akkor olyan, mintha megtaláltam volna a helyem. Aztán megint útra kelek. Ha jól vagyunk, akkor bárhol élhetünk. Én mindig belülről kifelé keresem az utat.”

Bár színészként és versíróként is sokszínű, Imola egyértelműen fogalmaz:

„Legfontosabb szerepem az anyaság. De nagyon el tudom választani a mesterségemet és a családot, a gyerekeket, de egyik sem üti a másikat, és egyik táplálkozik a másikból.”

Verseit lánya, Rézi illusztrálja, anya és lánya közös alkotása így válik még személyesebbé.

A versek mellett szó esett Imola színházi szerepeiről is, köztük a számára különösen fontos Shirley Valentine alakításáról (Willy Russel: Shirley Valentine), amely már túl van a tizedik előadáson. A humor, a színészi fegyelem, a matematika pontossága, a kellékbor íze és az improvizáció szabadsága mind ott vibráltak a beszélgetésben ugyanazzal a játékossággal, amely verseiben is jelen van.

A kötetlen kötetbemutató egyszerre volt bensőséges és emelkedett. A közönség valódi lelki útról kapott képet: szavakkal, képekkel és gondolatokkal való zsonglőrködésről, amelyben Kézdi Imola otthonosan mozog akár színpadon áll, akár jegyzetel, akár gyereket nevel.

Kézdi Imola 1977-ben született Csíkszeredában. Tanulmányait az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban, majd Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen végezte. 2002–2023 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának volt a tagja. A színésznő jelenleg Aradon él. 2024 májusa óta Kézdi Imola az Aradi Kamaraszínházban játssza Willy Russell kortárs angol drámaíró Shirley Valentine című nagysikerű darabját.