Jó kis hacacáré az elején

Szombaton este felgördült a függöny – szimbolikusan, mert a Bábszínházban nincs is olyan – az Aradi Kamaraszínház 2019-es évadján. Amely számos jó, „komoly” előadást ígér, de a könnyű műfajhoz sorolttal, a Slágerek, dallamok, emlékek cíművel kezdődőtt.

A magam részéről azt kívánom: soha ne legyen a kamaraszínháznak kisebb közönsége és előadásainak kevesebb sikere, mint a szombatinak, s akkor nagy valószínűséggel jól megleszünk egy darabig. A Bábszínház terme zsúfolásig megtelt (több, vidékről érkezettet is felfedeztem a nézők soraiban), és sokan már hiába akartak jegyet vásárolni. A közönség biztosan elégedett volt a három fellépővel (különben nem tapsolt volna olyan hosszan, lelkesen), és gondolom, a művészek is elégedettek voltak a rendkívül meleg fogadtatással (ezt különben többször meg is fogalmazták).

Szóval: minden nagyon rendben volt.

A „hacacáré” pedig úgy kerül a képbe és a címbe, hogy az előadás legelső dala a „kell egy kis hacáré, hacacáré” volt; az első (kb. egyórás) részben fellépő két operetténekes, Merényi Nikolett és Kiszely Zoltán többnyire közismert és kedvelt operett és musical dallamokat, slágereket adott elő, majd következett néhány „ripittyomos” magyar nóta, pl. a Délibábos Hortobágyon. Kiszely Zoltán szerint a jelzőt (a mai magyar operett kis termetű nagyasszonya) Oszvald Marika találta ki; Aradon volt szerencsénk őt is személyesen látni-hallani a Kamaraszínház jóvoltából, de akkor nem hallottuk tőle – nekem annyira tetszik, hogy biztosan megjegyeztem volna.

Aztán jött a szünet után Csonka András (egyesek tudni vélik: becenevén Pici). Nos, az 52 esztendős Pici annak idején a Família KFT tévésorozatban futott be, s csak utóbb vált énekessé (is). Egészen biztos, hogy van nála jobb hangú magyar énekes, de hogy nála nem sok rokonszenvesebb, szeretnivalóbb előadó van, abban is biztos vagyok. Egy énekes fellépése régóta (minél látványosabb) show-műsor, nem úgy, mint azokban az időkben, amelyekből, különböző táncdalfesztiválokból „Bandi” dalait merítette. 50-60 éve az énekes még csak úgy odaállt a mikrofon elé, és énekelt. Ma már ez kevés: produkálnia kell magát (háttérben görögtűzzel, füstköddel, táncosokkal, színpadra felvitt nézőkkel stb.), viccelni, „jópofizni” – ami aztán nem egyszer kínosan bugyuta helyzeteket szül a színpadon.

Nos, Csonka András (vagy rendezője, tanácsadója? – ha van neki) nagyszerű érzékkel kerüli el a csapdákat: szellemes, önironikus, és a jelek szerint kitűnően igazodik a közönséghez, ügyesen be is vonja a játékba (az aradi meglehetősen érett korú volt, bár örvendetes módon néhány fiatalt is láttam soraiban). Azt mondta többek között Pici, egy réges-régi magyar táncdalfesztiválra utalva: ötven-valahány év múltán ma is mindenki ismeri dalait – egy mai vetélkedő nótáira ki fog emlékezni öt év múlva?

Hát csoda, hogy az átlagéletkorát tekintve nem fiatal közönség egyből a lába elé borult?