Már kapható a júniusi Szövétnek!

A közelmúlt egyik legjelentősebb aradi eseménye a Feszty-triptichon fényre hozatala, kiállítása volt majd hetvenéves szunnyadás, pincében való, hál’ Istennek szakszerű kallódás után. Ezért került címlapra a harmadik képtábla, a Krisztust sirató asszonyok – előképe nem mellesleg lett aranyérmes, és vette meg maga Ferenc József –, mely előterébe vörös hajkoronájával Mária Magdaléna borul, akit Feszty feleségéről, Jókai Rózáról, Jókai Mór nevelt, Laborfalvi Róza édeslányáról mintázott. Kérésemre a Feszty-rajongó művészettörténész Görbe Márk írt a triptichonról értő ismertetőt, én pedig a vezércikk elvárásainak következetesen meg nem felelő nem-vezércikkben írok arról, mit meséltek a festőről leszármazottai. Ami onnan kimaradt: a császárnak annyira megtetszett Feszty művészete, hogy alkalmazni szerette volna, ez alól viszont a jó kedélyű festő udvariasan kitért.

A másik kiállítás, amely mellett elidőztünk, a Dombegyházán élő aradi Fodorean Pásztor Gyöngyi kárpittárlata. Kett Groza János a Tárogatóban méltatja és elemzi filozofikus hangon a munkákat, melyek brassói útjuk előtt egy hónapig Aradon állomásoztak. Furcsamód ezúttal mintha a vers illusztrálná a képi valóságot. Károlyi Amy Ablaka arra nyit rá, amire a kárpitok szavak nélkül: a tárgyi valóság és a létkérdések kapcsolatára.

A júniusi számot a gyerekek köré terveztem. Általuk az orvosok köré, így válogattam be a Szegeden nyugdíjaskodó aradi orvosszerzőnk, Perneki-Simonsits István visszaemlékezését és a Borosjenőn élő dr. Vajda Sándor írását az első magyar orvosnőről, a 175 éve született Hugonnai Vilmáról, akinek képmását a szintén aradi származású és Szegeden élő Fritz Mihály öntötte 12 cm-es átmérőjű gipszbe – ezt a munkát láthatják illusztrációként –, majd bronzba, végül a budapesti Semmelweis Egyetem felkérésére készített egy fele ekkora bronzöntésű vert éremváltozatot is. 

A gyereksorsok sem egyformák. És a felhőtlen gyermek(kor) mögött ott lappanghat az árnyék. Mert hát ott vannak a boldogtalan gyermekek is. Elhagyottak vagy félig elhagyottak, jó esetben felkaroltak. Ez eszembe juttatta a kisiratosi Máltai házban sok éven keresztül önkénteskedő magyarországi művész, Grudl Turi Gábor gyermekfotóit a kisiratosi Pio ház gyermekeiről. És vannak bántalmazott gyermekek. És felnőtt bántalmazóik. Igen nagy arányban, három esetről is olvastam az újságban csak az elmúlt hónapban, csak Aradon, csak a bejelentett ügyek közt, mely lehetetlenné tette az idilli lapszámot. Meg hát van bántalmazó gyermek… Bántják a nagyok, hát bántja a kisebbeket. Majd felnőttként a gyengébbet. Aki pedig nem mindig menekül el időben, vagy mert nem ismeri fel a reménytelent, vagy mert fél. Életveszélyes játszma, amitől idejében óvná a szülő gyermekét. Kislányom hazajön az óvodából, és elmeséli, hogy nagyon jó kislány volt. Felfigyelek a nagyon-ra. Kérlek, ne akarj NAGYON jó kislány lenni! Férjem beszélgetésünk színét hallja csak, a szavak visszáját nem, feldühödik, hogy mondhatok ilyet, közösségben is jól kell viselkedni! Felvilágosításom folytatódik: Azért vagyok nagyon jó, mert félek, hogy megbüntetnek.

Valamiképp ehhez a gondolatkörhöz tartozik a mégis okán Böjte Csaba mindennapi evangéliuma a reményről, az egymásban a jót meglátni-tudás képességéért való ima, és a Simonyiban gyerekeskedő evangélikus lelkész, Simon Réka Homo ludense. 

Nőktől választottam verseket, olyan nőktől, akik megélték az anyaságot és akik nem; akik megérték, akik nem. Kézdi Imola aradi kötődésű kolozsvári színésznő nemrég megjelent, Aradon is bemutatott kötetéből tallóztunk. Regéczy Szabina Perle két tanulmánykötetét mutatták be  a múlt hónapban a Jelen Házban. Őt idézzük – versben. 

És végül: a közelmúltban gyilkosság áldozatává vált Molnár Beára lomtalanítás c. versével emlékezünk, melyet az Irodalmi Jelentől kaptunk kölcsön.

Nagyvarjasi Szabó István Szellem és erőszak cím alatt tovább lép az előző lapszámban felvetett, jelenbeli háború(skodás) gyökere felé keresgélve, felvillantja az ukrán–orosz–lengyel konfliktus korábbi fejezeteit Puskinig visszamenően.

Tűzszünet c. prózarovatunkban Frideczky Katalin szintén múltat idéz – szabadon: A párhuzamosok széttartanak. Ilona János pedig Kutymurgó Pistike hangján tudósít: Érettségink Antalyában.

Gyerekzene, kértem. Gyerek, zene – írta Adalbert J. Cserkesz, és összegezte Kodály érdekes, időtálló gondolatait és azokat a kutatási eredményeket, melyekről Hámori József biológus, agykutató a muzikalitás kapcsán beszámol.

Puskel Péter utazásairól pillanatképeket közöl a Kertész Mihály filmjét idéző Rick kávéház Casablancájától Charles herceg zalánpataki fogadójáig. Emlékei bennem is emlékeket idéznek. A hozzám közel álló, erdőközi kis faluban időnként fel-felbukkan maga a herceg is, és révedezve nézi a Karácsony Terézke néni házának nekieregélő csordát. Itt aztán zavartalanul nézheti, mert ehelyt senki nem csodálja, fényképezi, zavarja, legfeljebb egy Jó napot!-tal. Vagy hát a nem emberfia. A zalánpataki anekdoták egyike Kálnoky gróf és a medve találkozása. Utóbbi is gyakran előfordul errefelé, bár Zalánpatakon eddig medvét soha sem láttam, csak a helyiek figyelmeztetésével, hogy itt nem kéne sétálgatni, ez az öreg fekete felségterülete. No, Kálnoky, ha nem is az öreg feketével, de egyik rokonával tényleg találkozott a zalánpataki erdőben. Szemkontaktust tartva, lépésenként hátrálva, mantrázott a medvének: – Én sem bántlak téged, te sem bántasz engem. Én sem…, te sem… Hatni hatott, vagy csak véletlen, de a gróf él és virul azóta is, és fogadja a néha-néha „hazalátogató” rokont, akinek ízlésére ízléssel ötvözte a parasztházakból főúrivá alakított panziókban a két – lám, nem is olyan összebékíthetetlen – stílust, itt éreztem igazán, hogy mit ki nem lehet hozni az omladozó hagyományosból, amit a fantáziátlan szem lebontana, helyére kacsalábon forgó ízléstelenséget rittyentene. Még a kiegészítőkre is odafigyeltek: rézveretes villanykapcsoló, de a lépcső fa vagy kő, véletlenül sem idegenből hozatott márvány… És megelégszik a tulajdonos az én szájamnak igénytelen koszttal: paradicsomleves, vajat sem látott pityókapire sült hússal, gyenge törökkávé.

A Szegeden élő történész, dr. Blazovich László írását folytatjuk a magyarországi vasút aranykoráról, melyben Aradnak is kiemelt figyelmet szentel.

Időutazás Ujj János két részben közölt írása. Az 1981-ben indult Tóth Árpád Irodalmi Kör vendégkönyvét lapozza fel, és tallóz az elnöksége tíz éve alatt vezetett kordokumentumból. Kriminális c. rovatunkban befejezzük a Készülődést, Nótáros Lajos Asszony, aki nincs című krimijének 10. részét. Brittich Erzsébet a keresztrejtvényfejtőknek újabb fejtörővel rukkol elő, ezúttal középpontban nála is a zene. Sarusi Mihály a Betevő falatban a kisiratosi gyümőcsről értekezik, melyhez illusztrációt ezúttal is a Miska vendéglő fényképtárából kaptunk. Ujj János előző lapszámunkban írott Znorovszky-portréja megihletett egy régi barátot, aki burkolatlan fedőnevén, Révök Retépként – mert dolgozik a szeku! – másképp, de ugyancsak Znorovszky Attiláról és a Periszkop súgólyukából ír – anekdotát.

Szívlátó c. Rovatunkban hangot kapnak a diákok. A történet, mely nem igazán történet c. pályázatunk 2. díjasa, Drasztyl Anna-Szilvia írását olvashatják és Almási Dorka Szülőföld c. versét. E szövegkörnyezetben különös, már-már megtévesztő Bodó Judit fotója, a nosztalgikus erdélyi táj, mint a klasszikusan értelmezett szülőföldkép. Holnemvolt rovatunkban Nagy Gizella és Váncsa Mónika négykezese folytatódik, hogy aztán a sepsiszentgyörgyi meseíró, Sikó Barabási-Eszter A létra című meséje a felnőtt olvasót is az áhított hétköznapfölöttiségbe emelje.

Vajda Anna Noémi