„Mindig kerestem a kapcsolatot a művészetekkel”

Jó meglepetés volt az idei, nagyon színvonalasra sikeredett dévai jazzfesztiválon a színpadon látni Turi Zoltánt, a rendezvény amúgy egyetlen magyar fellépőjét, aki a Steel Blues Quintettel zenélt a városi parkban. Közel másfél évtizeddel ezelőtt beszélgettünk legutóbb, akkor a dévai városi színház igazgatójaként számolt be az intézmény újjászületéséről, amiben jókora szerepet vállalt. Azóta megjárta Kanadát, néhány évig a szászvárosi gyógynövény-feldolgozó gyár kereskedelmi igazgatója is volt. E színes életút mozgatórugójáról kérdeztem a dévai jazzfesztivált követően.

–  Déván születtél és itt végezted az iskolát is. Aztán elektromérnöknek tanultál Temesváron. Hogyan vezetett az utad a színházba, Kanadába, a gyógynövények világába és jazz-zenészként a színpadra? Mi az a vezérfonal az életedben, ami ezt a sok tarka állomást összeköti?

– Valóban Temesváron végeztem az elektromérnökit, a politechnikát, de valahol az életvonalam mindig kapcsolatban volt a művészetekkel. Tizenkét éves koromban kezdtem gitározni. És amikor Temesvárra jutottam az egyetemre, mindjárt beléptem egy blues-rock együttesbe. Mai napig jó barátaim Teleki Levente, Kovács Laci, Molnár Attila. Koncerteztünk, a temesvári blues közösségben. Felléptünk a temesvári Quo Vadisszal, Survolajzsal együtt. Saját koncertjeink is voltak, erdélyi turnék... Egyszóval akkor is kapcsolatban voltam a művészettel. És mivel a temesvári magyar színházban próbáltunk, valahol belekóstoltam a színházi életbe is. Ez elég volt ahhoz, hogy amikor befejeztem az egyetemet, alkalmaztak fővilágosítónak a temesvári magyar színháznál. Azt szokták mondani, aki egyszer a színházból vizet iszik, az soha nem szabadul tőle. Hát én így vagyok a művészetekkel. Mindig is szükségem volt arra, hogy valamiféleképpen kapcsolatban legyek egy valamiféle művészettel. Lehet az zene, színház, fényképészet, film... Így aztán Temesváron voltam fővilágosító, ahonnan az élet elvitt Bukarestbe, szintén fővilágosítónak. Aztán volt egy kis saját vállalkozásom, ami színpadtechnikával foglalkozott, visszatértem Dévára, és akkor itt színházigazgató lettem. Aztán kivándoroltunk Kanadába. Habár ott teljesen más mesterségem volt, inkább a technikai résszel kapcsolatos, de ott is tovább zenéltem, gitároztam. Elkezdtem komolyabban tanulmányozni a jazz műfaját, amire mindig is vágytam, de valahogy soha nem jött addig össze, nem volt idő, mindig valami mással foglalkoztam. Kanadában egy kicsit több időm volt, türelmem is, és azt hiszem két éven keresztül nem zenéltem együttesben, és a próbaidőt rászántam arra, hogy egyedül tanulmányozzam a jazzt. Utána három jazz együttesben zenéltem. Elég nehéz ott helyet találni, a konkurencia nagyon kemény, de sikerült, hogy jó pár fellépésem legyen Kanadában is. 2007-ben tértünk vissza Romániába. El voltam határozva, hogy itt Hunyad megyében is találjak egy jazz-zenekart. Meg is találtam őket. Mircea Goinának a Steel Jazz Band-je volt akkor, velük kezdtem el játszani. Utána a banda trióba ment át, majd kvartett, kvintet és lassan áttértünk a blues műfajba, mert az énekes, aki jött ebben volt tapasztaltabb. Hát röviden ez az út, ami ide hozott a dévai jazzfesztivál színpadjára.

– Most blues-os hangzásban játszotok, de úgy tűnik, a jazz áll legközelebb a szívedhez. Miért?

– A jazz egy olyan műfaj, ami igénybe veszi a képzelőerőt. Az improvizációs része a jazznek az, ami nekem leginkább tetszik. Amikor improvizációról beszélünk, sokan úgy gondolják, hogy csak úgy összevissza dobáljuk a hangokat, és egy nagy rendetlenség az egész. De nem! Az improvizáció nagyon pontos szabályok szerint kell működjön, és egy pillanat alatt el kell döntened, hogy jobbra vagy balra térsz, melyik hangot használod, melyik hangnemben fogsz játszani. De ezt nem lehet csak úgy véletlenszerűen, hanem a szabály szerint kell menjél. Ugyanakkor nagy szabadságot ad, de ez egy olyan szabadság, aminek ára van: tudnod kell, hogy mit csinálsz, mikor és hogyan teszed.

– A szabadság árát mindig mindenhol meg kell fizetni. A művészi szabadságért neked is be kellett vállalnod olyan munkát, ami megélhetést biztosított. A dévai színháznál mindent beleadtál, hogy talpra állítsd az intézményt. Volt-e még ilyen munkahelyed, ahol ennyire fellelkesültél? Milyen kritérium alapján választottad meg az egymástól merőben eltérő munkahelyeidet?

– Erre nagyon egyszerű a válasz. Olyan ember vagyok, aki bármibe belekezd, a legfontosabb, hogy az beteljesülést hozzon. Másképp nincs semmi értelme, hogy belevágjak valamibe. Bárhol dolgoztam, úgy végeztem a munkámat, hogy jól tegyem, hogy elérjek egy maximális output-ot, ahogy az amerikaiak szokták mondani, ugyanakkor nyújtson egyfajta kiteljesedést is. A színházról nem is beszélek, mert a színházat mindig is nagyon szerettem, és a színházban elég könnyű odaadni a lelkedet. De volt még egy munkahely, a szászvárosi gyógynövénygyár, ahol tényleg éreztem, hogy valami jelentőségteljes munkám van, hogy fontos, amit csinálok. Emlékszem, hogy sokat és örömmel jártam Anavi Ádám bácsihoz. Anavi Ádám temesvári költő volt és nekem olyan, mint második édesapám. És amikor ki akartunk vándorolni Kanadába, és megjött a vízum, akkor örömmel mentem közölni a hírt Anavi Ádám bácsihoz. És ő el volt szomorodva. Be volt borulva. Nem értettem miért. És azt mondta nekem, hogy maradj itt és építsd a történelmet. És én nem értettem. Közel tíz év kellett, amíg Kanadában voltam, és megértettem végre, hogy ott nem tudom építeni a történelmet. De vissza tudok jönni ide, ahol otthon vagyok, ahol gyökereim vannak, ahol mindent, ami körülöttem van, azt ismerem és értékelni tudom, és tudok olyan dolgokat tenni, amelyeknek jelentősége van, és amelyek valahol egy kis nyomot hagynak a történelemben.

– Most tovább akarod ezt építeni. Ha jól értettem, gyermekekkel szeretnél foglalkozni. Milyen tapasztalatod van e téren? Vannak-e diákjaid? Vannak-e olyan fiatalok, akik érdeklődnek a zene, a művészet, a jazz iránt?

– Igen, most tervemben lenne egy zeneiskola felépítése. Sajnos, eddig a munkahelyem miatt nem tudtam több gyermekkel foglalkozni. De egy pár diákom volt, akiket úgy választottam ki, hogy nagyon jók, érdemes velük foglalkozni. Egyikükkel már együtt koncerteztünk itt, a dévai jazzfesztiválon, mert olyan szinten van. Most azt szeretném, hogy kicsit több diákot vállaljak. Szeretek gyermekekkel dolgozni. És visszatérve arra a gondolatra, hogy az embernek nyomot kell hagynia a történelemben, gondolom, hogy ha sokkal több gyereket tudok tanítani, hogy elinduljanak ezen a nagyszerű úton, ami a zene ismerete, a gitár használata, akkor a csata meg van nyerve.

(Fotók: Turi Zoltán Facebook-oldala)