Monte Cristo grófja, békéscsabai musicalként

Minthogy éppen most zajlik Aradon a Klasszikus Színház Fesztiválja, a Békéscsabai Jókai Színház csütörtök esti (a Fesztivál keretében bemutatott) Monte Cristo grófja c. musical előadásán számos román néző is jelen volt, köztük színészek (őket a színpad fölé vetített román nyelvű szöveg igazította el a cselekményben – bár ki ne ismerné, pláne ha színész, az idősebb Dumas több mint másfél évszázados romantikus regényének cselekményét?). 

A dalszövegek nem szerepeltek fordításban, pedig némelyik biztosan megérdemelte volna, hogy a nem magyar anyanyelvűek is megismerjék. Nos, mit láttunk? Egy román néző, minden bizonnyal színésznő a fesztivál előző vagy következő előadásának truppjából (esetleg kritikus?), frenetikusan tapsolt, brávó!, brávó! bekiabálásokkal köszöntött egy-egy szóló vagy kórus-énekszámot.

Illedelmesen tapsolni, ugye, illik, a zajos tetszésnyilvánítás azonban már valóban a tetszés jele.

Szóval: Gróf Monte Cristo.

Az 1920-as évektől kezdődően közel húsz film-, majd tévéfilm-feldolgozása, ki tudja hány színpadi adaptációja ismeretes. Féltucatnál dokumentálhatóan több zenés változata létezik – ilyen körülmények között pedig eleve bátor vállalkozás a 8. vagy 10., eredeti zenéjű változatnak nekivágni.

Nos, Békéscsabán belevágtak: Szomor György a zenés darabnak nemcsak rendezője, egyik főszerepének (az idős Dantesnek) alakítója, hanem Pozsgai Zsolttal együtt szerzője, zeneszerzője is.  

Monumentális – minden bizonnyal sok pénzbe került – színpadi produkció lett belőle. Amelyet, 2011. októberi bemutatója óta, mondják a krónikák, nagy sikerrel játszottak több alkalommal Budapesten, Békés megyei városokban, idén májusban pedig egy ukrajnai nemzetközi színházi fesztiválon, ahol három különdíjat is nyert.

A darab cselekménye nagyvonalakban, persze sűrítésekkel, követi a regényét (kis csavarral Dantes börtönből szabadulásának jelenete a második felvonás végére marad), tehát tanúi vagyunk a fiatal Edmond Dantes hajóskapitány elárultatásának, börtönbe csukásának és kiszabadulása, mesés meggazdagodása utáni bosszúhadjáratának. A történet annyira romantikus (helyenként, mondatnánk, a mai ízlés szerint giccses), hogy nem könnyű „mai” darabot faragni belőle, bár bizonyos emberi érzések, viszonyulások mit sem változtak majd kétszáz éve, a regénybeli történések kora óta. Ezért is lehet meglehetősen vegyes a zenés színpadi munka fogadtatása, amely a feltétlen rajongástól, már-már extázistól („micsoda pazar díszletek, színpadtechnika, ruhák, világítás, 3Ds vetítés, remek élő zene és énekhangok”) a már-már elutasításig („az én ízlésem szerint meglehetősen giccses az egész”) terjed. A lényeg azonban az, hogy a közönségnek nagyon tetszett. A krónikás megcsodálta a hatalmas, mutatós, gyakran mozgatott és funkcionális díszleteket, a forgószínpadot (micsoda munka csak beszerelni egyetlen előadásra Aradra, ahol nincs is forgószínpad), a világítást, a várakozásán messze felüli énekes-teljesítményeket, a helyenként egészen jó dalszövegeket – ugyanakkor csodálkozott, hogyan kerülhetett színpadra, mondjuk, a három (grófi szolgává vált) kalóz gügye jelenete a villával enni tanulásról. A darab zenéje könnyen emészthető, sok helyen fülbemászó (bár ez a fajta manapság a Broadwayen aligha lenne menő), dicsérhető a 25-26 szereplő zömének színészi játéka (akadt egy-két kivétel is). Mindent egybevetve egy emlékezetes békéscsabai előadást láttunk, amelyben a tegnapelőtt estinél több magyar néző is örömét lelte volna.