„Nem nagyot, de valamit akarok mondani”

A Jelen Ház nagytermében április 4-én, csütörtökön Vajda Anna Noémi Hámozottak c. novelláskötetét mutatták be, amely tavaly, a Kolozsvári Kulturális Egyesület Sétatér Könyvek sorozatában jelent meg.

Arra nincs terünk és kapacitásunk, hogy a Nyugati Jelen olvasóit napirenden tartsuk a hazai könyvkiadásban megjelent valamennyi alkotással (hittük-e volna valamikor, hogy ennek akár örülni is lehet?), a nemrég megjelent kötet szerzője azonban mostani lakóhelye, Kisiratos szerint a „mienk”, már csak azért is, mert eddigi írói munkássága főleg itt bontakozott ki. Bár szerintem szülőhelye, Sepsiszentgyörgy is szívesen vallaná a magáénak.

A mai (pénzügyi) körülményekhez képest szokatlanul jó kiállítású (keményfedél, minőségi papír) könyv a hátsó borítón olvasható szűkszavú bemutató szerint a szerző első munkája. Valójában a második, hiszen előtte már megjelent az Öregapám mesélte című munkája, amely kisiratosi gyűjtését foglalja magába, száznál több népi játékot tartalmaz. Értékes – dokumentum-értékű – munka, kevésbé mutatja azonban a szerző szépírói kvalitásait, amit viszont a második, tíz elbeszélést tartalmazó kötet már markánsan felmutat.

A Hámozottak c. kötetet Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese mutatta be, a szerzővel folytatott párbeszéd formájában, elöljáróban megemlítve: a teatrológia szakot Kolozsváron végzett szerzőnek különböző hazai irodalmi folyóiratokban (Látó, Székelyföld, Irodalmi Jelen, Szövétnek) láttak napvilágot írásai. A szokatlan kötetcím kapcsán elmondta: az egyrészt, a kötet egészének viszonylatában arra utal, hogy a történések, a szereplők érzelmileg, gondolatilag „le vannak hámozva” (mondhatnánk úgy is: csupaszítva a külső látszat mögött), másrészt a világháborús, nagyapját is befogadó fogolytáborban (ebből indul a címadó elbeszélés, a szerző megítélése szerint eddigi legjobb írása) így nevezték a végleg eltávozottakat. AHámozottak-ban emberi sorsok vonulnak fel, az írás pedig, válaszolta egy kérdésre a szerző, olyan önkifejezési eszköz, „ami arra késztet, hogy gondolkodjam”. S ennek kapcsán hallhattunk egy fontos, mondhatni ars poetica-jellegű mondatot. „Elhangzott némelyek részéről a vád, hogy nagyot akarok mondani. Nem akarok nagyot, de valamit igen. Inkább próbálok kérdéseket felvetni, mint válaszolni rájuk.”

A „valamit akarok” kulcsmondat lehetne egy akármilyen író munkásságában. Manapság az irodalom, hogy is mondjam, túltengésének korát éljük: mind kevesebben olvasnak, és túl sokan írnak, mivel lehetőség van a megjelenésre, kötetre. Mindeközben igazából csak (a megjelenések számához viszonyítva) kevesek „akarnak valamit” azon (egyébként természetesnek felfogható) óhajukon túl, hogy nevüket s művüket nyomtatásban lássák. Talán abban a reményben, hogy bevonulnak a szűkebb vagy tágabb értelemben, térben-időben mért örökkévalóságba.

Vajda Anna Noémi háromgyermekes anya, három (magyar) gyermek nevelése manapság számomra kivételes érdemnek számít. De az irodalom szempontjából legfeljebb érdekes adalék arra vonatkozólag, hogy az író (esetenként festő, szobrász vagy bármely művész) milyen körülmények között alkotta meg művét. Legfeljebb egyéni érzelmi szempontból számít, ami nem befolyásolhatja a mű megítélését.

A szerző a Hámozottak-kal letette névjegyét.

Remélem, ez csak a (nagyon biztató) kezdet.