„Nem voltunk otthon, de otthon éreztük magunkat...”

Bár eredetileg március 15–17. között tervezték megszervezni, ám az olvasók is bizonyára emlékeznek rá, akkor kemény havazás tört Európára (is), ezért csak az elmúlt hét végén kerülhetett sor arra a találkozóra három ország (Románia, Magyarország és Szerbia) diákszínjátszó csoportjai között, amelynek létrejöttét a jánoshalmai Erdélyi Hagyományokért Egyesület (EHE) támogatta.

Akármennyire is erőltettem az emlékezetem, nem emlékszem, hogy hasonló kitekintésű ifjúsági színjátszó fesztivált rendeztek volna Aradon, ugyanis a három említett országból összesen négy együttes mutatta be tudását: itthonról a vendéglátó Kölcsey Diákszínpad, Temesvárról a Bartók Béla Gimnázium diákszínjátszó csoportja, Magyarországról a szentesi Horváth Mihály Gimnázium 10. osztályos, drámatagozatos diákjai, valamint a Vajdaságból a magyarkanizsai Ozoray Árpád Művelődési Egyesület Ifjúsági Színjátszó és Versmondó szakosztálya. A külföldi vendégeket a Csiky Gergely Főgimnázium bentlakásában szállásolták el, az étkeztetést a városi étkezdében oldották meg, az előadásokra a minorita kultúrház nagytermében került sor.

A péntek esti megnyitón Bajkó Károly, az EHE elnöke köszöntötte a résztvevőket, röviden ismertetve a Szórvány Háló elnevezésű program idei eddigi rendezvényeit, amelyek anyagi hátterét egy megnyert EU-s pályázat, illetve az Emberi Erőforrások Minisztériumának a támogatása biztosította, és amely a magyar ifjúság körében történő védőháló-építés folytatását jelentette ebben az esztendőben. Ezek között volt egy anyanyelvápoló tábor Resicabányán, egy projektgeneráló szeminárium Szabadkán Együttgondolkodás a szórványról címmel, egy konferencia Temesváron Szórvány a nemzet határa témakörrel. És, bár nem így tervezték, amolyan zárásként jöhetett az aradi találkozó A nemzet színpadán elnevezéssel.

Bajkó Károly utalt arra, hogy a szórvány a nemzet határa, amelyet őrizni kell.

Bognár Levente aradi alpolgármester köszöntő szavaiban üdvözölte a kezdeményezést, jelezve, hogy az ifjúságnak kell megtartania és továbbvinnie nemzeti kulturális örökségünket. Helyi jellegzetességekre utalva emlékeztetett, hogy Arad a magyar Golgota, és milyen elégtétel, hogy a Szabadság-szobor ismét köztéren látható; ugyanakkor a szentesiek jelenléte azt is felidézte benne, hogy évtizedekig az ottani relé révén nézhettük mi, aradiak a magyar tévé adását.

A péntek esti előadáson az Aradi Kölcsey Diákszínpad tagjai a minorita kultúrház színpadára átdolgozott Alice Csodaországban című, Faragó Zénó által betanított darabbal léptek színre. Aki látta a Csiky dísztermében tartott tavaly januári bemutatót, alapos, de annál kellemesebb meglepetésben részesült: a helyszínhez való alkalmazkodáson kívül megkapó volt a szereplők felszabadultsága, a számos, jól időzített improvizáció. Faragó Zénó szerint a fellépők – Kis Zsuzsanna (Alice), Kovács Ernő András (Nyuszi), Demeter Már Krisztofer (Egér), Veres Bernadette (Mary), Kakucs Dániel (Fakutya), Hügel Péter (Király), Molnár Melinda (Királynő), Becsi Anita (Hercegnő), Wager Evelin (Hal), Czernák Endre (Mormota), Péter Norbert (Hernyó, Április bolondja) és Csíki Gergely (Kalapos) – kötődnek a helyszínhez, ez magyarázta, többek között, felszabadult játékukat. Hozzáfűzte még: amennyire szerencsés számukra, hogy a minorita kultúrházban szinte semmilyen tevékenység nem zajlik, így nem kell alkalomadtán másokhoz alkalmazkodniuk, annyira szomorú, hogy nincs megfelelőképpen kihasználva az aradi magyar művelődési élet számára ez a nagyszerű lehetőség, pedig ez annak idején éppen erre a célra épült.

Talán a külső tatarozás után sorra kerülő belső felújítási munkálatok után – tesszük mi hozzá reménykedve. Azt sem hallgatva el, hogy – bár a kölcseysek valamennyien a Csiky Gergely Főgimnázium tanulói –, sem kollégák, sem tanárok nem mutattak túl sok érdeklődést az amúgy nagyszerű előadás iránt.

Annál többen voltak a szombat délelőtti két produkción. Igaz, ehhez az is hozzá járult, hogy ezen a napon pótolták be az egyik május eleji szabadnapot, amit csikys és vlaicus tanulók és tanárok alaposan kihasználtak, és zsúfolásig megtöltötték a nézőteret.

Előbb a Molnos András Csaba színművész  vezette temesvári  Bartók Diákszínpad mutatta be Dés László-Geszti Péter-Békés Pál A dzsungel könyve című musicaljének egy Sáhy Péter által a diákok számára adaptált változatát. A többször is nyíltszíni tapssal, a végén hosszas vastapssal jutalmazott előadás egyöntetű vélemény szerint súrolta a profi szintet: a szöveg-, ének- és tánctudás, az ötletes kosztümhasználat méltán érdemelte ki az egyöntetű elismerést. A temesváriak, sajnos, nem maradhattak a találkozó végéig, ugyanis aznap este egy újabb előadás várt rájuk – ezúttal Kolozsvárott.

A másik délelőtti előadáson a magyarkanizsaiak kabaréjelentekkel szórakoztatják a közönséget Ásó, kapa, nagyharang... címmel. A címből bizonyára kiderül, hogy a válogatás a férfi-nő, férj-feleség, szülő-gyerek kapcsolat fonákságait vette tűz alá, megfűszerezve itt-ott egy kis politikával.

Krályevácski Eszter, az Ozoray Árpád Művelődési Egyesület és a színjátszók vezetője kissé röstelkedve mondta el: ez a produkció számukra csak amolyan helyzetgyakorlat volt, amit azért hoztak tető alá, hogy eleget tehessenek a meghívásnak. Amúgy egész estés darabokkal lépnek a közönség elé, de ilyennel pillanatnyilag – főként a mindig gondot okozó generációváltás miatt is! – nem dicsekedhetnek.

Az ebéd és a pihenés közti szünetet a külföldiek felhasználták egy kis városnézésre, majd következhetett a szombat esti záró előadás: ezen a szentesi Horváth Mihály Gimnázium 10. osztályos, drámatagozatos diákjai Családi pótlék című összeállításukat mutatták be. Amint azt Szebeni Zoltán osztályfőnök, irodalom- és drámatanár elmondta: két korábbi, a család témakörében szervezett diáktáborban megfogalmazottakból állt össze az előadás szövege, amelyet kiegészítettek két klasszikus, kissé adaptált idézettel. A rendkívül ötletes, maszkok játékával fűszerezett őszinte hangvételű produkció egyértelmű üzenete a szeretet igénye volt.

A rendezvény zárására vasárnap délelőtt került sor, ahol Bajkó Károly a találkozás és újratalálkozás örömét emelte ki, illetve azt, az aradi esemény új barátkozásokra, őszinte beszélgetésekre is lehetőséget nyújtott. Szakemberek szerint ötven éven belül eltűnik a szórványmagyarság, és ezzel szűkül a nemzet határa. Ennek kapcsán tette fel a szónoki kérdést: teszünk-e ellene valamit? A Szórvány Háló program egy kísérlet amolyan védőháló szövésére, annak az elvnek az alapján, hogy mindenki tehet valamit a nem könnyű, de nem lehetetlen cél érdekében, de közösen még eredményesebbek lehetünk.

Jankó András, a házigazda Kölcsey Egyesület elnöke a közbejött nehézségek ellenére is hangsúlyozta: jó volt együtt lenni, és meggyőződését fejezte ki, hogy azok a gyerekek közül, akik látták valamelyik előadást, biztosan lesznek majd későbbi színházlátogatók.

A küldöttségvezetőkön kívül, akik röviden bemutatták intézményeiket és további terveiket, szót kaptak a színjátszók is, akik nemcsak arról beszéltek, hogy jól érezték magukat, új ismeretségek, barátságok szövődtek, de arról is, hogy tanultak egymástól, az előadásokból, úgy is fogalmazva: a más látása lelkesít. Egyikük csillogó szemmel mondta: „Nem voltunk otthon, de otthon éreztük magunkat...” Ennél nagyobb dicséret talán nem is kell sem a szervezőknek, sem a házgazdáknak.

Néhány bíráló megjegyzés is elhangzott, némileg hiányolva – a számos beszélgetés ellenére! – a komolyabb szakmai megbeszéléseket.

Minden résztvevő kapott egy Részvételi oklevelet, illetve valamennyi csapat egy Brittich Erzsébet-linómetszetet, amelyet az 1848-as magyar forradalom kitörésének 165. évfordulójára készített a Szabadság-szobor Ébredő szabadság alakjával.

Elutazás előtt a külföldi csoportok aradi házigazdáikkal még készítettek egy csoportképet a Szabadság-szobor előtt.

Bár a Szórvány Háló program idei rendezvénysorozata az aradi találkozóval lezárult, az igazi záró eseményre május 11-én Jánoshalmán kerül sor valamennyi résztvevő kéttagú küldöttségének a részvételével.