Sorsom kövei

A szabadságok miatt késéssel ugyan, de még augusztusban megérkezett a július–augusztusi Szövétnek. Indításként hadd osszam meg az olvasóval Xantus Géza festő szavait előző lapszámunkról: „Csak felsőfokon tudom méltatni, ami a szerkesztést, kivitelezést illeti. A székelyföldi kiadványok megirigyelhetik. Gratulálok!”, és Böszörményi Zoltánét a jelenlegiről: „Remek a mostani szám is. A Szabó István könyvéről szóló anyag kiemelkedő, a részlet is. Jó a vezércikked, Puskel és Piroska Katalin anyaga. A grafika kitűnő!”. 

Kezdjük itt: a grafikánál, borítónál. Minden lapszámban egy-egy, Szövétnekhez kötődő képzőművész bemutatása a terv. Ezúttal Váncsa Mónikát, csíkszeredai, közelebbről csíksomlyói meseillusztrátorunkat szerettük volna jobban megismerni, és más oldaláról is megismertetni az olvasóval, saját értelmezésében: Váncsa Mónikát, a gyermeklelkű festőt. A címlapon részlet az Őrangyalból, a hátsó borítón az Újra eljön című alkotásból. Itt nem pusztán egy lószem, hanem a ló tekintetének mélysége, mely képi tükröződése a vezércikkben írottaknak: a lólélek (lói lélek) felfedezésének. Valamint vizuális kapocs ősi létformánkkal, melyet Magyarországon évekkel ezelőtt, Erdélyben ettől az évtől ébresztettek újra az Erdélyi Ősök Napja szervezésével. Ott fedeztem fel a sok ismerős közt hirtelen egy ismeretlen-ismerőst. Bár korábban sosem találkoztunk, csak levélben, mégis azzal a biztos tudással szólítottam meg, hogy más nem lehet, csakis a Szövétnek Juhász Bélától örökölt szerzője, a hétfalusi Bencze Mihály. Nyilván őt illette az az interjú, melyet szüleim, nagyszüleim szülőfalujában s Bölöni Farkas Sándoréban a szertüzet és jurtát, harci bemutatót megörökítő képek színeznek az antropológus Bíró András Zsolttal, aki megteremtője és őre a bugaci Kurultájnak, a Magyar Törzsi Gyűlésnek.

A Kárpát-medence keleti és annál is keletibb csücskének hangsúlyosabb megjelenése nemcsak az én újfent nomád kétlakiságom hatása, de a brassói meseíró, Gál Andreáé is, valamint Máthé Krisztáé, aki szintén először ír a Szövétnekbe. A moldvai csángók közt sok évig magyar nyelvet tanító szerzőnek több kötetnyi története őrzi a csángók nyelvének nyers ízét, összetett zamatát.

Ha kelet, akkor nyugat is, a székelység-szerető Nagyvarjasi Szabó István. Aradon nem kell bemutatni Varnyast, mi mégis megtettük, megtette Jámbor Gyula recenziójában, melyben Az Isten háta mögül című kötetet méltatta. A lélekben maga is kétlaki, sőt, háromlaki nyugalmazott történelemtanár, közíró – mert míg Sarkad az otthona, Arad anyatejjel, a Székelyföld emlékekkel, ahogy ő maga mondja: reménnyel táplálja –, az itthoniaknak Szabó Pista olyan közvetlen pikantériával meséli a történelmet, mintha korabeli bulvársajtót olvasnánk könnyed, 21. századi modortalanságban. A Szövétnek olvasói mindezt tudják, hisz nem hivatalosan, de mégiscsak rovatszerkesztőjévé avanzsált izgalmas esszéivel Árnyas idők c. történelmi rovatunknak.

Ahogy múlt alkalommal írtam: a hatás-kölcsönhatás szövegi-képi megnyilvánulásait szeretem leginkább letapogatni a Szövétnekben. Hogyan hat egyik alkotó a másikra, egyik történet hogyan teremt másikat. Frideczky Katalin rövid novellájában az a különleges, hogy rég megírt rövidprózáját küldte el a legutóbbi lapszám vezércikkében említett esemény kísérteties párhuzamaként. 

Ezúttal húst hússal merítettünk Sarusi Mihály Kisiratos Írói Falurajzának Betevő étkek c. fejezetéből. Kisiratos és az író édesapja elhagyástörténetén keresztül bukkan újra fel a Tűzszünetben. A szökés kegyetlen kettőssége ott kísért a leszármazottak lelkében is: az elszakadás, átszökés, mint a túlélés esélye egyben generációs veszteségélmény, mely fő motívumként jelenik meg a Csonka-Magyarországgal határos vidékek családi legendáriumában, irodalmi műveiben.

Véletlen, hogy a Libegőben előző lapszámunkkal ellentétben ezúttal csupa férfi: Radnai István, Zait János és Szabó Péter verse. A választott klasszikus szintén — Reményik Sándor: Az eredet felé. Nem ezt a pólust kiegyenlítendő, mert gyermekhang Regéczy Szabina-Perle Csalóka ábrándja a Holnemvoltban.

Visszatérően Nótáros Lajos Nő-sorozata, Salamon András színháztörténete (a commedia de’ll arte), Ujj János írásának befejező része a Tóth Árpád Irodalmi Kör vendégkönyvéről. Puskel Péter az aradi „legek” nyomára vezet, Bodó Barna az újonnan visszakapott temesvári Magyar Ház kapcsán a magyar házakról ír átfogóan. Piroska Katalin Jókai három Rózájának életébe nyújt betekintést. Brittich Erzsébet egy újabb, nívós keresztrejtvénnyel örvendeztet meg. Kövér Péter alias Csóka-macsóka tovább szórakoztat, most legújabb könyve és annak illusztrátora, Szőke Magor András remek tusrajzai margójára. Este, miután lecsukódik a szemem című diákpályázatunk 2. és 3. díjasa, Deák Efraim és Balogh Ádám szövege a Szívlátóban.

Megint eszembe jutnak a szavak. Méltatás és hála, a Szabó Pistáé: „(…) persze Piroskáné nőiesen bájos, diszkrét, de szókimondó ismertetője a harmadik Rózáról, aki lehet, hogy Andrássy? Sebaj. Már Őfelségünk, I. Ferencz József is meggyanúsította Sissit a szép akasztottal. Pedig Andrássyné Kendeffy is szépség, külcsín és belbecs is volt ám. De hát nincs az a legszebb nő, akit ne u

nna valaki (…). Külön büszkeség, csendes, néma büszkeség, hogy Böjte Testvérrel egy lapba írhatok.” Mert, ha hitélet, akkor kitartóan Csaba testvér és Simon Réka. Az életről, mint csendes, de állhatatos szolgálatról és a szülői szolgálatról, gyökereinkről. 

Szent döbbenettel gondolok / Rájok, míg medremben futok, / S tajtékzom sorsom kövein / Mind-mind az én elődeim. (Reményik Sándor)

Vajda Anna Noémi