DNS-sel kutatják a szamarak őseit

Kutatók szerint, a kapcsolatot ember és napjaink szamarainak ősei között nem a királyságokat alapító uralkodók építették ki, hanem pásztorok, akiknek állatokra volt szükségük, hogy életben maradjanak a zord Szaharában, több mint ötezer évvel ezelőtt.

A Proceedings of the Royal Society B folyóiratban megjelent eredmények meglepő képet festenek arról, hogy az emberek apró, elszigetelt csoportjai mire voltak képesek, amikor előre nem látható viharokkal és a terjeszkedő sivataggal néztek szembe.

Conni J. Mulligan antropológus és a tanulmány vezető szerzője szerint a korai emberek igen innovatívak voltak, sokkal jobban, mint amit a modern emberek gondolnak róluk. „A vad állatok háziasítása igen intellektuális áttörés volt, és szilárd bizonyítékunk van arra, hogy a szamarak domesztikálása először Észak-Afrikában történt meg, és ott többször ment végbe.”

Az ősi, történelmi és élő mintákból valaha szerzett, legátfogóbb mitokondriális DNS-gyűjtemény átvizsgálásával a kutatók meghatározták, hogy a kritikusan veszélyeztetett afrikai vadszamár – mely manapság kevés egyedszámmal található meg Kelet-Afrika állatkertjeiben és menedékeiben – a modern szamár élő őse. Sőt, mi több, a kutatók bizonyítékot találtak, mely azt sugallja, hogy a núbiai vadszamár alfaj – Equus africanus africanus –, amely a feltételezések szerint a 20. század második felében halt ki, nemcsak a szamár közvetlen őse, hanem még ma is élhet.

A háziasított szamár őseit létfontosságúnak tekintették a víz begyűjtésére, a háztartások költöztetésére, és az első, szárazföldi alapú kereskedelmi utak létrehozására az ókori egyiptomiak és sumérek között – mondja Fiona B. Marshall, a vizsgálat társszerzője. A kutató a szamár házi szolgálatainak bizonyítékát az egyiptomi fáraók közelében nyugalomra helyezett, állati maradványok csontvázát érintő elhasználódások vizsgálata révén dokumentálta.

Az új vizsgálatban a csapat a házi szamár családfáit követte nyomon, élő állatoktól, a múzeumokban tartott afrikai vadszamártól begyűjtött és afrikai régészeti lelőhelyeken elszigetelt szamárcsontokból kinyert minták segítségével.

„Ezek voltak az első málhás állatok” – mondja Marshall. „Manapság a háziasított szamarat gyakran a szegény emberek állatainak tekintik, és igen keveset tudunk szaporodásukról. Ez az első vizsgálat, amely meghatározza, hogy az afrikai vadszamár – mely magába foglalja a núbiai törzset is – a háziasított szamár őse. Ezt fontos tudni a faj megmentését célzó erőfeszítések miatt.”

Az afrikai vadszamár szomáliai alfajából kisebb populációk élnek állatkertekben és menedékekben, emellett mintegy 600 egyed él szabadon Eritreában és Etiópiában. Ám a núbiai alfajt utoljára a 20. század második felében látták Szudánban. A remény, hogy az alfaj még életben van azon mintából származik, melyet Észak-Afrikából gyűjtött be a kilencvenes években a vizsgálat társszerző biológusa, Albano Beja-Pereira. Amennyiben találnak núbiai vadszamarat, fennáll a lehetősége, hogy az állatokat tenyészteni lehet, és vissza lehet vezetni a vadonba. A bizonyítékok felerősítik annak szükségét, hogy Szudán keleti részén és Észak-Eritreában felméréseket végezzenek, és az élővilág kezelését érintő terveket hozzanak létre.

„A védelem mögött húzódó elmélet a genetikai sokszínűség fenntartásának igénye” – mondja Mulligan. „Nem tudjuk, mely elemek fontosabbak vagy kevésbé azok, de úgy hisszük, hogy a diverzitás egész tartománya fontos a fajok egészségi állapotához. Az állatok genetikai állományának ismerete létfontosságú a sokféleség védelméhez.” Emellett, a szamár háziasításának Észak-Afrikában történő elhelyezése segít a kutatóknak jobban megismerni a terület régészeti adatait és korai kultúráját.

Amellett, hogy felfedi, az afrikai vadszamár napjaink házi szamarának élő rokona, a genetikai bizonyíték arra is rámutat, hogy a szomáliai vadszamár nem élő rokona, ahogy egykor feltételezték, hanem inkább közelebb áll egy sokkal modernebb testvérhez. Ez felveti a kérdést, hogy a modern szamaraknak lehet egy másik, még azonosítatlan ősük, mely a kutatók szerint a család eltérő ágából fejlődhetett ki. A csapat azt gyanítja, hogy ezen állat ősei már kihaltak, de valamikor Északkelet-Afrikában, és talán Jemen partjainál barangolhattak.

(hirado.hu/ScienceDaily)