Kulturális tudat a delfinmosoly mögött

A cetfélék valahol a csimpánzok és az emberek között állnak az öntudat és a szociális élet szintjét nézve, a bálnavadászat óriási károkat okoz önálló társadalmi hálózatukban.

Amikor a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság legutóbbi ülése úgy ért véget, hogy érintetlenül hagyta a kereskedelmi célú bálnavadászatra 24 éve kimondott – igaz, ingatag és rendkívül hiányos – tilalmat, sokan sóhajtottak fel megkönnyebbülten, míg mások persze tiltakoztak. A két éve zajló nemzetközi huzakodás nyomán pedig leginkább arra lehetett számítani, hogy a bizottság korlátozott vadászati kvótákkal váltja fel a tilalmat.

A gyakorlat ilyen értelmű megváltoztatása mellett érvelők szerint ez a lépés csökkentené a ténylegesen levadászott bálnák számát, ugyanis fajtánként rögzítené, hogy mennyi egyedet lehetne megölni fenntartható módon egy tízéves időszakban, egyidejűleg szűkítené vagy megszüntetné azokat a kiskapukat, amelyek lehetővé teszik Japán vagy Norvégia számára a „tudományos célú” bálnavadászatot.

A The New York Times riportja szerint ezt a kompromisszumot azonban sok olyan biológus, aki a bálnák és delfinek életmódját tanulmányozza, mélységesen elhibázottnak tartja. Helyette inkább azt követelik, hogy a döntéshozók szigorítsák a bálnák és delfinek kereskedelmi célú vadászatának tilalmát. Fő érvük egyszerű: egyre több bizonyíték van arra, hogy a cetfélék között olyan fajok is vannak, amelyeknek mentális, társadalmi és viselkedési kultúráját csak az emberé múlja felül.

Hal Whitehead, aki a halifaxi Dalhousie Egyetemen tanulmányozza az ámbrásceteket, úgy vélekedik, hogy ezeknek a bálnáknak egyéniségük van. „Amikor a viszonylagos agyméretet, az öntudat és a szociális élet szintjét, a kultúra fontosságát nézzük, a cetfélék a legtöbb kritérium szerint valahol a csimpánzok és az emberek között helyezkednek el. Filozófiai értelemben személyiségnek tekinthetők” – vallja.

Szerinte az ámbráscetek és a gyilkos bálnák az etnikai vagy kulturális tudat jeleit mutatják, mintha azt mondanák: „ez az én klánom, és különbözik az összes többitől”. Mindegyik klánnak jellegzetes hívójele van, és azokban a térségekben, ahol két klán tagjai keverednek, a különbségek felerősödnek. „Olyan ez, mint amikor egy ír ember skótokkal vagy walesiekkel találkozik, és a szokottnál is erősebb ír akcentussal beszél, hogy világossá tegye, kikhez tartozik” – magyarázta.

Richard C. Connor, a dartmouth-i Massachusettsi Egyetem kutatója 1980-ban kezdte tanulmányozni a palackorrú bálnákat. Amit tapasztalt, messze meghaladta várakozásait. „A palackorrú bálnák társadalmi élete hihetetlenül bonyolult, és olyasfajta érzések irányítják őket, mint az emberi közösségeket. A delfinek sokszor simogatják egymást, méghozzá igen gyengéden, máskor pedig összecsapnak. Könnyű észrevenni, mikor elégedetlenek a másikkal, ilyenkor egészen más hangot használnak” – húzta alá az amerikai lapnak nyilatkozva.

Janet Mann, a washingtoni Georgetown Egyetem kutatója viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy „bármit mondanak is az állatok, ugyanazzal az állandó és kiismerhetetlen delfinmosollyal teszik. Hangjeleiket nem párosítják más gesztusokkal, nem mozgatják a szájukat, a hang a homlokukból jön”.

Megfigyelései alapján a bálnák és delfinek érzékelési tartománya gyökeresen eltér az emberekétől. Nagy távolságokra küldik hangnarratíváikat, sokszor az emberi fül vagy más eszközök számára érzékelhetetlen tartományban. „Az amerikai haditengerészet csak álmodik olyan hanglokátorról, amilyet a delfinek használnak” – jegyezte meg.

A tudósnő szerint a cetfélék „köztünk élő intelligens földön kívüliekre” emlékeztetnek. Ugyanakkor létezik kapocs: szárazföldi őseik több mint 95 millió évvel ezelőtt együtt éltek az ember elődeivel, és csak 40 millió évvel ezelőtt választották a tengert. „Azóta a cetagy a maga tengeri ritmusában fejlődött” – érzékeltette.

A bálna agya a kutató megfogalmazása alapján „gigantikus információ-feldolgozó gépezetnek tűnik”, emellett valóban óriási. Míg az emberé körülbelül másfél kiló, az ámbrásceté mintegy 8 kiló – nagyobb, mint a Föld bármely más állatáé. Még ennél is fontosabb az agyméret és a testtömeg aránya, ez is rendkívül kedvező a bálnára nézve.

A delfinek kiállták a tükörbeli önfelismerés próbáját, ami a belső, lelki élet lehetőségét jelzi: ha tükör elé kerülnek, kihasználják az alkalmat fogaik és olyan más részeik megvizsgálására, amelyeket másként nem láthatnak.

A cetfélék szeretnek utánozni. Egy Ausztráliában fogságba esett sérült palackorrú bálna az akváriumban eltanulta társaitól, hogyan lehet a farokuszonyra állva siklani a vízen. Amikor visszaengedték az óceánba, tovább gyakorolta tudományát, és Hal Whitehead elmondása szerint hamarosan a többi delfin is követte a példát.

Washington állam egyik akváriumában egy gyilkos bálna játszadozni kezdett egy döglött lazaccal, körbe-körbe tolva maga előtt. Hamarosan minden társa szert tett egy lazacra, hogy maga előtt lökdöshesse a medencében. A „divat” néhány hétig tartott – tavasztól őszig –, aztán abbamaradt.

Whitehead idézte egy vezető csimpánzkutató véleményét, amely szerint a delfinek „jobban majmolják az embert, mint maguk a majmok”. A bálnák és a delfinek megtanulják, mi a legízesebb táplálék és az hol található, meg tudják különböztetni az egyéni füttyjeleket, képesek követni, hol tartózkodik a klán többi tagja. Volt példa arra, hogy a hímek megjegyezték, melyik társuk vonakodott attól, hogy befogadjanak egy termékeny, de húzódozó nőstényt.

Mindebből arra következtetnek a biológusok, hogy a bálnavadászatnak nem csupán az egyes egyedek esnek áldozatul: sokkal nagyobb kárt okoz azzal, hogy megbont olyan, több tízezer egyedből álló társadalmi hálózatokat, amelyek az egész óceánra kiterjednek.

(hirado.hu/MTI)