A mitológia a hajdanvolt hitvilágba enged bepillantani, az Isten, az ember és a lét kérdéseire keres magyarázatot, egy titokzatos ismeretanyag, amelyet beláthatatlan időkön keresztül adtak át egymásnak a generációk.
Az ősmagyarok vallása, a kereszténység előtti hitvilága nagyrészt ismeretlen, de az ősi belsőázsiai vallási világkép a magyar nép gondolkodásában még ma is él, töredékei megtalálhatók a néphit, a népmese és a népszokások körében. Őseink hitvilágába némi bepillantást engednek az itt-ott fennmaradt hiedelemtöredékek, de ősi, immár elveszett csodálatos vallásunk és hitvilágunk egészére már csak annak még fellelhető szellemi morzsáiból következtethetünk.
A vadásznépek babonás félelemmel tekintenek a táplálékul kiszemelt állatra és benne természetfeletti erők letéteményeseit vélik felfedezni, míg a pásztornépnek a gondozott nyájhoz való viszonyát a hasznosság és az ésszerűség szempontjai szabályozzák. A nagy nyájak és csordák együtttartása, a legelők kiszemelése és védelme az embert előrelátásra, irányításra, parancsolásra és uralkodásra neveli. A pásztorok szemében a szelídített állat minden rejtélyességét elvesztette, a vadmadarak életmódja a misztikum számukra, így a mitológiájukban ezek a madarak az Isten hírnökei.
A magyar uralkodóház, mint Turul nemzetség élt a korabeli emberek tudatában, s a magyarok Géza fejedelem idejéig a turulmadarat vezéri jelvényként használták. A fejedelmi házat, ez a mitikus származtatás, a korabeli magyarság és a környező népek hite rendkívüli képességekkel ruházta fel, amely bölcsességgel, vitézséggel és előkelőséggel is járt –még a keresztény korban is.
A magyarok ősei, mint a többi pusztában élő nép, egyistenhívők voltak. Szoros kapcsolatban éltek a természettel és tisztelettel adóztak a természet elemeinek anélkül, hogy azokat bármilyen módon imádnák. A menny, az égitestek és a természeti erőket megszemélyesítő világkép ott él hitvilágukban, de az Isten messze kimagaslik közülük. A honfoglaló magyarok vallásában a teremtő Isten az egek ura, s az ő akaratából uralkodik népén a főfejedelem. A magyarok ősei az Egy Istent, a világegyetem teremtőjét imádták, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: „a Mindenek Urát”. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat. Ősi egyistenhitünk bizonyítéka, hogy nem maradtak fenn ősi magyar istennevek – mert nem voltak – és az összes hittel kapcsolatos szavunk korai, török és belső-ázsiai eredetű (Isten, lélek, imád, menny stb.), úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglaláskori magyarságunk nyelvével. Pogánykori szókincsünkből jóformán csak a „Fiúistenre” vonatkozó hit emlékei hiányoznak.
A magyarság olyan kultúrkörből szakadt Európába, amelynek népei magasrendű istenélménnyel, egyszerű és tiszta hitvilággal rendelkeztek. Az ősi magyar hitvilágban világos rend uralkodik: az égi hatalmak és az evilági élet rendje ugyanaz. Miként az emberpiramis csúcsán a korlátlan hatalmú fejedelem áll, akként trónol az ég legmagasabb szférájában az Isten. Ahogy a földi élet alapja a család, a nemzetség, a törzs és az egész nép termékenysége a szent fejedelemben testesül meg, ugyanúgy népesül be az emberfeletti erők birodalma is, mivel az egész nép a földi rend szerint folytatja a halállal kezdődő új életet.
Ősi istenfogalmunk szerint a magyarok istene az égben lakozik,ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kézben tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de alkalomadtán büntet is.
Eleink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jószelleme volt leszármazottainak. Tiszteletükkel függött össze az örökkön égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok. Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első falatját és az ital első cseppjét, amelyeket manapság az angyaloknak szánunk. A sötétség hatalmasainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka. Elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, ezért annak nem szabad kialudnia.
A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott: a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődnek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermek lelkére ügyelnek.
Őseink külön fogalomként kezelték a testet és a lelket. Erre utal, hogy létezik külön szó a lélekre és e kifejezés bizonyos kapcsolatban áll a lehelettel. A lélek halhatatlanságára, továbbélésére utalnak a halotti torok és a temetési szertartások rendje. Szép mítosz, hogy a születésre várók lelke a túlvilágon, az életfa ágán lakozik, onnét száll le a földi létbe, és a test halála után oda tér vissza. Megkülönböztették a testlelket, amely a testben levő minden élettani, szellemi, érzelmi és értelmi működés fogalma, a szabadlelket, ami az egyénnek a testen kívüli megjelenési formája, második énje, amely alkalmilag el is válhat a testtől; az álomlelket, amely az embernek nem cselekvő állapotában (álmában) mutatkozik meg. A halotti lélek, a halál után a földalatti másvilágon tartózkodik, onnan vándorol az égi régióba az újjászületésre várva, végül a fejlélekpedig az ember fejében fészkel. E lélek-hit a mai napig is él: ha meghal valaki, (kileheli a lelkét) kinyitják az ablakokat, hogy megkönnyítsék a lélek távozását.
Murvai Miklós
SZENT KIRÁLYOK NEMZETSÉGE előadássorozat a Jelen Házban
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2014. november 18-án, kedden 17 órakor a Jelen Ház nagytermében KOPPÁNY VAGY ISTVÁN? tényfeltáró ismeretterjesztő rendezvénnyel indítja az Árpád házi uralkodóház történetét bemutató SZENT KIRÁLYOK NEMZETSÉGE előadássorozatot.
Meghívott előadó: Szántai Lajos budapesti művelődéstörténész és magyarságkutató.
Az est ötlet- és házigazdája: Murvai Róbert Dávid.
Társszervező: a budapesti Két hollós könyvesbolt.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Hozzászólások