Mottó: „A kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi azt magának.” ( Kodály Zoltán)
A következő sorok azokról szólnak, akik örökre elmentek, vagy nagyon messzire mentek. Az idő és a föld betakarta testüket, de lelkük, szellemük velünk maradt s – legtöbbször észrevétlenül, ösztönösen – máig alakít, igazít bennünket.
Egy írásnak csak az ad életet, amit átéltünk, és ahogy átéltük. Nem ugorhatjuk át a saját árnyékunkat. Ez az „időutazás” a Tornyáról ötven éve útnak indított „ifjú reménységek” mai távlatából láttatja azt a szép, de megismételhetetlen mesét és a mindig izgága, kötekedő valóságot, melyet immár a közelgő alkony szelíd fénye aranyoz be.
Akik hiányosnak, netán egyoldalúnak találnák e visszatekintést, kérem, bocsássanak meg. Mindenki, kivétel nélkül, megtalálhatja saját magát és örömét egy nagy tudással és nagy szívvel megírt krónikában, melynek címe: Tornyai tanítók és tanulók. Gyűjtötte, kutatta, írta, szerkesztette, egyszóval teremtette: Nagy István.
– Elsőnek is Péter Antal, tornyai igazgatónk. Ha valaha is száz százalékig igaz, hogy nem a hely teszi az embert – hanem ember teszi a helyet, akkor ez az ő sorsában, példaadásában szentesült. Mondhatta volna (Bolyai János szavaival) ő is, de sose mondta: a semmiből egy új világot teremtettem. Ő volt a bizonyosság, biztonság, megbízhatóság. Elnyűhetetlen kerékpárján mindig egyenletes, állandó sebességgel haladt, ha esett, fújt, ha égetett a nap. Ha gondok voltak, ha nem. Ha szembe fújt a szél, akkor is, ha hátszél volt, akkor is. (Mert – figyelem! – ő nem „biciklizett”, nem „hajtott”, nem „pedálozott”, nem „taposott”, stb. – ő haladt!) Az a jó öreg bicikli lenne a megmondhatója, hányszor hozta el vele a granicsároktól, egy zsákban, a vázon átvetve a kenyeret, húst, meg ami adódott, hogy ételünk, életünk kiteljen. A hatvanas évek elejét írtuk.
Olyan is volt, hogy maga fogta be a lovat a tornyai Vörös Traktor (!) Kollektív Gazdaság kordélyába s ment, ahová kellett „nagyobbik családja” ügyében. Sosem láttunk gondot az arcán. Gondolom, a gondokat ő egy fiókban tarthatta, gondosan elzárva – nem úgy tett, mint Pandóra a szelencéjével. Keményen emberpróbálót vállalt az Ügyért, a reá bízott ember-reménységekért, így nem hagyhatta, hogy ránk szabaduljon, kedvünket mérgezze olyasmi, ami az ő dolga volt, s amiket csak ő tudott megoldani. Harmóniát hozott, harmóniát tudott teremteni, nem hiába volt kitűnő kórusvezető és orgonista. Is!
A nevelés nagy titka, két legveszélyesebb „Sz”-e, Szeretet vagy Szigorúság, nála nem szemben állt, hanem kiegészítette, tisztábbá tette egymást. Mint hangot a csend, mint dalt a ritmus. Divatba jött szóval élve: karizmatikus személyiség volt.
Oskola Nagyvarjason
Lenke tanító néni és férje, Antal tanító bácsi – így, jó félszáz esztendő teltével visszatekintve –, volt számunkra a Rend és a Szabadság. (Tudjuk, hogy bármelyik a másik nélkül hazugság, szélhámosság.) Mindig Antal (Bartalis)Lenkéjévolt az I–III. osztály, Antal Jánosa II–IV.-et vitte. Mint a csárdásban, kettőt jobbra, kettőt balra. A tanító néni megtanította nekünk a pontos, szép, következetes munkát, igényességet, könyörtelenül a helyesírást, szépírást, majd a tanító bácsi képzeletünket, a világot tágította merészen. Nem csak a matematikára, magyar népdalokra tanított meg, hanem az oroszlánokat, műholdakat, tevéket, cápákat és a Himaláját is nekünk adta. Továbbá a méhészkedés, galambászás, hársfaültetés és Berva mopedje rejtelmeibe is beavatott bennünket. Már Einstein is azt mondta, ugyebár, hogy a képzelet fontosabb, mint a tudás. Einsteinnek igaza lett, legalább is Nagyvarjason. Képzeletünket erősen feldoppingolták a tanító bácsi csodálatos előadásai. Egyik osztálytársunk izgatottan megkérdezte: „Tanító bácsi, ugye igaz, hogy a válykosban cápák is úszkálnak?” (A „válykos” kb. 20 x 30 méteres, itt-ott már majdnem két méter mély gödör volt, rendeltetését elnevezése jelzi. Azóta telehordták szeméttel.) A tanító bácsi hosszasan, igen hosszasan nézte az érdeklődőt, s ennyit mondott: „És a te fejedben, fiam, a te fejedben mik úszkálnak?” A nagyvilágnak talán fogalma sincs róla, de a nagyvarjasi iskolában találtuk fel a szárnyastevét is. E találmány azért vált szükségessé, hogy megkíméljük a hagyományos, szárnyatlan tevéket a szomjúhozástól, mert a tanító bácsi azt mesélte, hogy a tevék hetekig is nem ihatnak néha, a sivatag miatt. Mi, feltalálók, úgy gondoltuk, hogyha a teve tudna repülni, akkor odafentről hamarább észrevenné, hol van egy oázis, és rögtön ihatna. A tevetervrajzaink szuggesztív látványa ismét szólásra indította egyikünket: „Tanító bácsi, mi lönne, ha a németszentpétöri őserdőben szárnyasteve lönne?” (Mivel az egész varjasi határban csak egy-két angolkóros akácfacsoport kókadozott, minden, ami ezeknél nagyobb volt, nekünk erdőnek tűnt. Így lett a szentpéteri ártéri erdőből egyenesen őserdő.) A tanító bácsi hosszasan, igen hosszasan nézte az érdeklődőt, de nem szólt semmit, csak egy „homéri kaczajt” hallatott.
És közben voltunk Radnán, a solymosi várnál, és Világos várát is egyetlen rohammal bevettük...
A beteljesült jóslat, az első lépések és a szárnyasteve
Hát ilyen batyuval mentünk mi Tornyára, ahol megint „kicsik” (ötödikesek) lettünk, együtt a szederhátiakkal, kisvarjasiakkal, Arad-tanyasiakkal, no meg a tornyaiakkal.
A tizennyolc éves Bálint Anna Erikalett az osztályfőnökünk, ezen felül a földrajzot, zenét, alkotmánytant és történelmet is ő tanította. Nyílt, kedves, megnyerő és korához képest rendkívül olvasott, értelmes (és helyettesítő!) tanítónk volt. Szerette és jól értette a történelmet, földrajzot s velünk is megszerettette. Jobban megismerve minket, egyre többet s mást is mondott történelemből, mint amit előírtak. Egyik jóslata hatványozottan bevált: azt mondta (még 1962-ben!!), hogy a következő vezér Ceauşescu lesz, s visszakívánjuk mi még Dejt. (Csak így zárójelesen tolakodva jegyzem meg, ma már úgy érzem, Bálint Anna indította el első lépéseimet a történelem, filozófia felé. Akkor még nem tudtam. Ilyen a Sors: már akkor határoz, mikor még senki sem tudja, ki és mi az eszköze.)
Zsazsa tanító néni (Dániel Matild Zsuzsanna – de maradjunk az elbűvölő Zsazsa változatnál) növénytanra, állattanra, mezőgazdasági ismeretekre s kézimunkára okított minket. Kellemes, disztingvált lénye, éber humora, szakmai fölkészültsége és anyáskodó természete fényévekre száműzte az unalmat és a rendetlenkedést közülünk. S ekkor, végre, hosszú időre tisztáztuk a rendkívüli horderejű szárnyasteve-szindrómát is. Történt, hogy az egyik kedélyes (s melyik nem volt kedélyes?) konyhakerti bevetésünkön (mezőgazdaság-óra), immár a világelső szovjet tudomány és Micsurin lehetetlent nem ismerő munkásságának némi ismeretében, szóba hoztuk az ügyet, teljes mélységében föltárva annak gyökereit, mikéntjeivel és hogyanjaival együtt. Majd mintegy magától föltette magát a kérdés: Miért nem akarják a (mindenható) szovjet tudósok a púpostevét keresztezni a Tu-104-essel, vagy legalább egy helikopterrel? Zsazsa tanító néni hosszasan, igen hosszasan nézte az érdeklődőket s annyit mondott: Gyerekek, nagyon messzire ment az eszetek. Ki tudja, visszatalál-e?
Condurachi Aristiţa, vagyis a „ Doámna”.
Jóval előtte járt az a meghökkentő hír, hogy szereti az éti csigát. Idő múlva rájöttünk, hogy a román nyelvet és irodalmat és minket is szeret, őszinte szívvel, a maga kissé félszeg, tartózkodó módján. Nemzetiségi különbség nélkül – hogy az akkori szóhasználattal éljek. Páncélba és magányba bújt érzékeny, jó szándékú lélek volt. Ő már akkor gyakorolta irányunkba, magyar gyerekek irányába a „pozitív diszkriminációt”, amikor eme nyelv- és elvtekerészeti szótrutymó ki se volt találva. Egyik román osztálytársnőnknek energikusan megrángatta a haját, mert az azt mondta, neki elég a 6-os is: szégyelld magad, a magyarok tízszer annyit kell hogy tanuljanak, mint te, hogy megkapják ugyanazt a jegyet, mint te. Ami neked szerencse, az nekik nehéz kínlódás! (Ebben, tágabb értelemben is igaza volt...)
Takács István
Ketten voltak: Őfelsége, a Matematika – és az Ő okos, tehetséges, hűséges minisztere, Takács István. Szó se róla, nagyon jó helyen volt ott Tornyán, de tudása, képességei, a számokhoz, arányokhoz való különleges érzéke folytán (igen, a matematikához is érzék kell, de még mekkora!) valahol Temesvár, Kolozsvár magasságában lett volna a helye. De a helyzet, vagy ő nem így akarta. Azonkívül, igen elegánsan, „étvágygerjesztően” tudott cigarettára gyújtani és esztétikailag is figyelemre méltó füstpamacsokat eregetni. Ebben is utánozni akartuk, de nem mertük. Szigorú és igazságos volt, mint a matematika szabályai, de azért jókat nevető, szórakoztató emberként is jutott belőle olykor. Olykor, de sose véletlenül. A matematikában nincsenek véletlenek, csak valószínűségek. Olykor kokszok is potyogtak fejünkre, mindig pontosan akkor, amikor annak eljött ideje. (Amikor a pécskai középiskolába felvételiztem, számomra is meglepően jól sikerült a mértanpélda megoldása. Az egyik felvételiztető tanár, Funkenhauser Pál gratulált és megkérdezte, ki volt a számtantanárom. Mondom, Takács István. Ja, hát így könnyű – mondta Pali bácsi.)
Mihályfi Jenő
Ő volt a feledhetetlen, kissé gondterhelt ábrázatú, választékos modorú, választékos beszédű – de mégis természetes közvetlenséget sugárzó, bizalmat keltő magyar- és orosztanárunk. Elképesztően nagy tudású, türelmes, angolos humorú Úriember volt. (Lehet, hogy előző életében a Lordok Házának tagja volt?) Másfelől meg Petőfi Sándor róla mintázhatta volna a Helység kalapácsának összes férfialakját, kivéve Haranglábot, a fondor lelkületű egyházfit. Többnyire a béke barátja, Bagarja uram személyében jelent meg. Ha (nem miattunk) rágni kezdte valami titkolt keserűség, a helybéli lágyszívű kántor lépett elénk. De tudott ő a hivatalában pontos kisbíró, vagy vitéz Csepü Palkó vagy akár széles tenyerű Fejenagy is lenni, ha a helyzet, vagyis mi rákényszerítettük. Széles tenyerű Fejenaggyá akkor lényegült át, mikor néhányan elkezdtünk, úgymond, sóhajtozni. Mihályfi tanár úrnak ugyanis szokása volt, hogy egy, valamikkel pukkadásig degeszre tömött aktatáskában behozta órára a friss Előre újságot is, s míg mi kipakoltunk, elrendezkedtünk, elcsendesedtünk, ő magánjellegű villám-sajtószemlét tartott. Ezt rendszerint be is jelentette, imígyen: „Nos, talán most tájékozódjunk kissé a sajtóból...” Vagy: „Talán tekintsünk bele kissé a friss sajtóba...” Esetleg: „Talán vessünk egy pillantást a napi sajtóra...” Ez két-három percig tartott, majd a tanár úr szinte kétségbeesett arccal(?!) párszor végigsimított mattosan fénylő koponyáján és egy mélyet, megrendítőt sóhajtott, úgy ahogy „nyög a tajga Szibéria vad szelének korbácsai alatt.” (Ezt is tőle tanultuk, valami orosz klasszikustól idézett.) Szóval, ez a sajtószemle, összes kísérő gesztusával, nagyon megtetszett nekünk. Néhányunknak. Alig vártuk az óráit. Mikor ő kezdett, mi is elővettük a Pionírújságot, vagy akármit, gyorsan átlapoztuk, majd fejünket gyalulgatva sóhajtoztunk és pont akkorra végeztünk, mint ő. Ám a mi sóhajtozásunk (nevezzük így!), távolról sem volt annyira drámai és meggyőző, mint az övé. Igyekezetünk inkább egy kiöregedett, kánikulában elfetrengő eb lihegésére emlékeztetett. Ezen sürgősen változtatni kellett, ezért óra közben is gyakorolni kezdtünk. Gyorsan fejlődtünk, mint a szocialista nehézipar. Vagy két hét múlva, mikor sóhajtozásunk már a kipusztuló dinoszauruszok halálhörgéséhez közelített, vagy talán kissé egy leselejtezett gőzmozdony szuszogásához, a tanár úr lecsapott! Állj ki! – csattant az iskolaszerte jól ismert vezényszó. Te a Fekete-tengerhez, te Bánát tartományhoz (térkép), te a csontvázhoz! Most legalább lesz okotok sóhajtozni! (Elfelejtettem mondani, hogy amikor ránk kérdezett, mifenéért sóhajtozunk, én azt találtam mondani, hogy kissé talán rászoktam.) Nem dicsekedni akarok, de bízvást mondhatom, kevesen engedhették meg akkoriban maguknak, hogy oly gyakran látogassák a Fekete-tengert, mint a mi mindig újat kereső, kockázatvállaló kis csapatunk... Aztán megkomolyodtunk. (??!)
(Ha e szöveg olvasása talán kissé élvezhető, abban jó része van magyartanárunk műveltségének, személyiségének – ha nem, akkor én vagyok a hibás.)
1963. június elsején, gyermekkorunk utolsó gyermeknapján búcsút vettünk a tornyai iskolától. Péter Antal Igazgatónk (Igen, így nagy I-vel!) közöttünk, velünk szórakozott és szórakoztatott. Mindannyiunknak jutott „testre szabott” tréfás, komoly szavaiból. Egyszer csak csendesen, mint az árnyék, félrehúzódott. S én akkor láttam először férfiember szemében egyszerre könnyet és derűt, boldogságot és szomorúságot. Addig minket búcsúztatott. Most ő búcsúzott...
Az évek során volt néhány tanácsa, messzire világító mondata, amiket biztos másokkal is megosztott. Akkor szép volt őket hallani, de vetőmag volt ez, amihez később az Élet igája húzta a mély barázdát, a Sors vetette, a Remény éltette és a tapasztalat igazolta. Kigazolta.
Általuk köszönök el. „Mindent elvehetnek tőled, de a tudást soha.” Másik: „Ne hagyjátok a tudást, ne adjátok a becsületet.” S végül: „Nem szabad gyávának lenni!” és „Mindig legyetek emberek!”
Szabó István, vén diák
Hozzászólások