A mi tájaink Rogeriusza

Régóta foglalkoztatnak a tatárok vidékünkön történt ténykedései, egyrészt azért, mert Zerind község Feketegyarmata, valamint a szomszédfalu, a tőlünk 5 km -re lévő Tamáshida (Tamásda) első datálása 1241-re esik, másrészt a különböző történeti források, felfogások más-más gondolatokat ébresztenek.

Rogerius mester Siralmas énekében (ford. Horváth János)eljutván Nagyvárad ostromához, a Tamáshida irányába történő előrenyomuláshoz megtudjuk, hogy a tatárok Radna elfoglalása alkalmával 600 felfegyverzett német igénybevételével Nagyvárad alá érkeztek. Könnyűszerrel elfoglalták, felégették a várost; készülvén a vár elfoglalására, elvonultak úgy 5 mérföldre, s aztán vissza-visszatérve, 7 ostromgép igénybevételével, több napos éjjel-nappali harc árán elfoglalták a várat, öldököltek és pusztítottak. „A nemeseket, polgárokat, katonákat és kanonokokat a városon kívül könyörtelenül lefejezték.”

A harc elülte után Rogerius, más túlélőkkel együtt a (Fekete-) Körös melletti, németek által lakott Tamáshida felé vette az irányt, de a lakosok nem engedték át a hídon, sőt „városuk” megerősítésére kötelezték. El kellett menniük egy „szigetbe, amelyet a tatárok ellen az Ágyából, Vajádból, Gerótból és több más környékbeli faluból való emberek erősen felkészítettek”.

Mielőtt a történéseket folytatnánk, álljunk meg a helységeknél. A szintén a Rogerius Siralmas énekére hivatkozó Dénes József (várkutató blogter. hu) az említett helységek közül Vajádot Vajdának tudja és a közeli Vadásszal azonosítja; természetesen az Ágya maradt, míg a Gerót áthangzással (Fekete) Gyarmat lenne, de az Ágya melletti valamikori Bernót hangzásilag közeli a Geróthoz. Azt a bizonyos szigetet, amelyet „mesterséges árokkal tettek megközelíthetetlenné”, Ágyától keletre teszi.

Hogy ez ugyanaz lenne a nadabi földvárral? Azzal a nadabi földvárral, amely valamikor a Fehér-Körös jobb partján volt, vizes árokkal körülvéve, két részre osztva, közöttük egy sánccal.

És eljutottunk a néhai dr. Kovách Gézához, akitől úgy tudtam, hogy a feketegyarmatiak Gerót vajdájuk vezetése alatt részt vettek a „nadabi sziget” tatárok elleni védelmében.

Rogerius írta, hogy nem engedték át a (Fekete-) Körös hídján, meg hogy a szigetbe terelték. Ez a sziget nem az a sziget.

Látom Géza tanár úr arcát, hallom hangját – nagyon kíváncsi lennék válaszára.

Térjünk vissza a tamáshidai eseményekhez.

Mindkét fél várakozásra, felkészülésre rendezkedett be, a szigetbe a bejutás könnyen történt, a kijutás azonban veszélyes volt. Ennek dacára Rogerius felvállalta, és egy vezető és egy szolga kíséretében – mindegyik három-három lóval – eljusson Csanád városába, amely 8 mérföldre volt. (A népek neveivel jelölt mérföldből 14 ismeretes, a magyar 8353,6 m, tehát a távolság olyan 67 km – csodálom ezeket a korabeli „saccolásokat”.)

Mivelhogy Csanádot addigra a más irányból jövő tatárok elfoglalták, a krónikás „lesütött szemmel” visszaszökött a szigetbe, a nagy kavarodásban tudomásul vette, hogy Tamáshidát a tatárok elfoglalták, és akiket akartak, mindenkit leöltek. „Elvitték a zsákmányt és ott csak az asszonyi és emberi holttestek maradtak, egyesek darabokra vágva, egyesek egészben.” A tatárok a kunokkal szövetségben a visszacsalogatott lakosságot újra kifosztották, leöldösték, a továbbiakban a tatárok a mindennapi életet – olykor a helyiek közül választott – kenézek segítségével szervezték meg, akik felügyelték az alávetetteket, intézték a beszolgáltatásokat.

A Siralmas ének szerzője alávetette magát egy tettében már tatárrá vált magyar hatalmának, és szolgájaként néhány napig vele lehetett. A tatárok pedig vonulni kezdtek Arad és Csanád felé, „elkerülve az ezek között középütt fekvő új falut, amelynek a neve Pereg volt, és amelyben hetven falu emberei gyülekeztek össze”. E falu környezete védekezésre rendezkedett be. Ellene támadtak a tatár seregekbe olvasztott orosz, kun, magyar hadifoglyok. A falut elfoglalták, a kényszerrel két csoportba osztott lakosokat, miután mindenüktől megfosztották, „fejszével és karddal kegyetlenül kivégezték”.

Ezen súlyos tehertétellel a hátuk mögött a tatárok továbbálltak más tájak felé, részeként annak a történelmi folyamatnak, amit tatárjárásnak nevezünk (1241–42), vagyis a mongolok Európa elleni támadásának, Magyarország elözönlésének.

Fazekas József tanár