A nyelv és a szellem csodálatos összefonódása

A suszterszék (4/5)

2015. augusztus 18. 16:57 (kedd) /

Ármin bá’ra, a fertály suszterére úgy emlékszem, amint ott ül a suszterszékén, mi gyermekek pedig ott szorongunk a szuterén lépcsőin, s hallgatjuk az éppen akkor kitalált, mindig a hős, győzedelmes magyarokról szóló meséit. Nagyon oda kellett figyelnünk a szavára, mert a szája sarkával fogva tartott nedvesedő faszögek ugyancsak torzították a beszédét. Tudtunkon kívül, az erjedő csiriz szagával keveredő bőr illatával együtt szippantottuk magunkba a magyarságtudat talán első, jól adagolt csíráit.

Kedvenc meséje, amit több alkalommal is, de mindig másképp cifrázva mondott el: „amikó’ Maáttyáskirál szuszterinasvót”, amelynek a lényege, hogy az álruhás Mátyás a susztermesterétől, a háromlábú szék példáján okulva tanulta meg, miként kell az országot úgy kormányozni, hogy az mindig olyan stabil legyen akár a suszterszék, azaz annak mindig három pilléren kell nyugodnia.  Szerinte valamelyik foltozóvarga találhatta ki a „három a magyar igazság” mondást is. Hogy mondanivalóját nyomatékosítsa, néha negyedfordulatnyit, oda-vissza, pördült ülőalkalmatossága valamelyik lábán, de óva intett, ki ne próbáljuk, mert azt orrunk zománca fogja bánni. Kitüntetés volt, ha a háromlábúra ülhettünk, ezért még a műhelyt is kisepertük.

Sokan habókosnak tartották az öreget, de Albert tanító bácsi, külvárosunk legtanultabb embere, kalapemelős adj’ Istennel köszöntötte akárhányszor is elment a műhelye tavasztól, őszig nyitott ajtaja előtt, meséire pedig mindig megtelt gyermekekkel és suhancokkal a műhely gádora.

Aztán jött a „koperativa”, s Ármin bá’ műhelyét bezárták, a jó öreget pedig a „gyárba” vitték csoportfelelősnek. Nyugdíjazása után újra kinyitotta a kis műhelyét, de egy év múltán a fertály blokkosítása a házát, műhelyét, sokunk otthonával együtt, letarolta.

Csak később, felnőtt fejjel értettem meg igazán az öreg Csirizes gyermekészre szabott meséi filozófiáit, akkor, amikor hallgattuk csak a keblünk dagadt a minden ármányt legyőző magyarságunk hallatán.

A nemzeti közösségünk léte is suszterszékes: a három láb (család, egyház, iskola) a mozgékony bőrülőkében (civiltársadalom) rögzül, s az egymást keresztező lábakat összetartó szíj (politikum) biztosítja a tehereloszlás egyensúlyát. E hármas harmóniája biztosítja nemzeti közösségünk időtlen létét és stabilitását, ugyanis a jó felépítésű háromlábú szék sosem billeg. A lábakat csak egységesen és összhangban szabad alakítani, s ha a szíj túl feszes, azt az ülőke bánja, s ha túl laza, akkor eldőlhet a szék. Nemzeti megpróbáltatásaink is mindig akkor adódtak, amikor valamelyik alkotóelem nagyobb fontosságot követelt magának, mint, amit az egyensúly megengedethetett volna. A legveszélyesebb, ha a vallás vagy a politikum, saját hivatását felülírva, magát a nemzeti szellemet akarja helyettesíteni. Ezért csak a harmadik láb faricskálásával megpróbálni a közösség teherbíróságát biztosítani nem járható út, mert az így készülő valami csak arra való, hogy a népeket felfaló kegyetlen idő fogai közül legyen mivel kipiszkálni nemzeti közösségünk foszlányait.

Véleményem szerint anyanyelvű oktatásunk jelenlegi mélyrepülése elsősorban a közösségépítés és a nemzeti tudat ápolásának huzamos elhanyagolása miatt következett be, amelyet ráadásul az oktatás középszerűsége is cifráz. A nemzeti tudat fakulása az összetartó közösségi szellem gyengélkedését idézi elő, és feloldja a közösség ellenállását az asszimilációra serkentő szirének énekével szemben, s szemünk láttára cserélnek nyelvet és kultúrát a magyar fiatalok ezrei.

A támpont nélkül maradt megtévesztett szülők úgy akarják befolyásolni gyermekük érvényesülését, hogy „románba” íratják őket, lemondanak szinte mindenről, ami a gyermek azonosságtudatát erősíti, valósággal merényletet követnek el saját gyermekük ellen. 

„Anyanyelvünk, drága ének” – állapítja meg Anavi Ádám bánsági költő. Íróink, költőink, művészeink kiemelkedő szellemi értékekkel járultak hozzá az emberiség egyetemes kultúrájához. Tudósaink pedig a világ élvonalához tartoznak. 

A ’40-es években az amerikaiak bizottságot állítottak fel, megtudandó, hogy mitől zseniálisak a magyar tudósok. Miért van világszerte annyi magyar származású híres, Nobel-díjas tudós? A bizottság szerint ez annak tulajdonítható, hogy ezek a tudósok fiatal korukban valamennyien anyanyelvükön tanultak, ez volt tudatformáló eszközük. A sajátos gondolkodásmódjuk és logikájuk gyökerei a nyelv szerkezetében, különleges logikájában található. A magyar nyelv sajátos vonása a tárgyszerűség, a konkrét hasonlatokra, képekre épülő kifejezésmód. Egyetlen más nyelvben sem figyelhető meg a képszerű gondolkodásmódnak olyan gazdagsága, mint a magyarban. „A szellem és a nyelv csodálatos összefonódásának vagyunk tanúi” – áll a bizottság jelentésében.

Ezt a csodálatos szellemet, az ősök génjeibe kódolt és általuk közvetített üzenetet semmisítjük meg, ha gyermekeinket nem anyanyelvükön taníttatjuk. Nem mások ellen, hanem önmagunkért akarjuk, hogy gyermekeink kisebbrendűség nélkül őrizhessék meg identitásukat.

 

 

***

A fenti írást és folytatásait vitaindítónak szánjuk. Várjuk a szakmabeliek, érdekképviselet, szülők, diákok, olvasók magyar oktatással kapcsolatos véleményét, ötleteit, javaslatait – nemcsak Arad, de Hunyad, Fehér, Krassó-Szörény és Temes megyékből is.

Nyugati Jelen

 

Hozzászólások