Ágyúöntő, ágyúöntető?

Március 15., az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulója kapcsán rendezte meg az Aradi Hagyományőrző Polgárok Társasága az elmúlt években nagy népszerűségre szert tett előadásainak egyikét, amelynek meghívottja ezúttal dr. Süli Attila őrnagy, a budapesti Nemzeti Hadtörténeti Múzeum munkatársa volt. 

A történész Az első székely ágyúk története c., kitűnően dokumentált, adatokban rendkívül gazdag értekezésében tulajdonképpen arra az egy kérdésre kívánt válaszolni, hogy öntött-e ágyút Gábor Áron, a székelység legendás hőse, ahogy az az emlékezetben és hagyományban szerepel.

A végkövetkeztetés az lehetne: nem öntött, hanem öntetett. Ami a Gábor Áron személyisége körüli legendát árnyalatokban módosítja, de a lényegen nem változtat.

Gábor Áron kétszáz éve, 2014. november 27-én Székelyföldön, Berecken született, az erdélyi határőrvidéken. A terület férfiait határőr-ezredekbe szervezték, (kedvezmények ellenében) 18–55 éves koruk között katonai szolgálatra kötelezték, csak engedéllyel házasodhattak és tanulhattak. Mindenik ezredben (három volt magyar többségű) létezett tüzércsapat, tagjai Gyulafehérváron kaptak kiképzést.

Gábor Áron, túlesve a kiképzésen, immár tüzérként fiatalon „nyugállományba” vonult, és 1837-től asztalosmesterként kereste kenyerét. 1848 áprilisában az egyik székely határőrezred megtagadja a császári parancsot (ettől datálódik a székely forradalom kezdete), május 31-én kimondják Magyarország és Erdély unióját. Következik a Habsburg-birodalom nemzetiségeinek a magyar forradalom elleni fordítása és az október 16-i agyagfalvi nemzeti gyűlés, a november 6-i, császári csapatokkal szembeni vereség. Nehézfegyverek nélkül azonban nehéz csatát nyerni; Thúróczy Mózes, Gábor Áron közvetlen munkatársa szerint november 16-án, Sepsiszentgyörgyön a bizottmányi ülésen hangzott el Gábor Áron szájából a legendás „Lészen ágyú!” kijelentés, és november 25-én a hagyomány szerint el is készült az első három (hatfontos) ágyúcső az Erdővidéken, három nap múlva pedig Sepsiszentgyörgyre is megérkezett. A legenda szerint a kipróbálás „fényesen sikerült”, a kortársak szerint viszont kettő csődöt mondott, csak a harmadik bizonyult jónak. Ugyanakkor november végén Kézdivásárhelyen is megindult

a rézágyú-öntés (az addigiak vasból készültek), amelyekhez harangokat és az erdélyi rézbányákból termelt rezet használtak fel. (Külön történet az alkalmazott technológia – öntés, fúrás – részletezése.) 1848 decemberében Gábor Áron megszemlélhette a Kézdivásárhelyen öntött rézágyút.

Ugyancsak Thúróczy Márton későbbi nyilatkozatából tudjuk azonban, hogy Gábor Áron „egy vasszöget sem tudott volna önteni”, hisz nem volt meg rá a felkészültsége.

A császáriak átmeneti sikerei után Bem tábornok elfoglalja Kolozsvárt, majd Marosvásárhelyt, 1849. január 22-én megkezdődik – Gábor Áron és ifj. Thúróczy Mózes vezetésével – a rézágyúk öntése. Gábor Áront Bem őrnaggyá lépteti elő. (Kolozsváron is ágyúöntést terveztek, de – mivel túl sokba került volna – ez nem indult be.) 1849 májusában Kossuth Lajos Gábor Áront, személyes találkozás után, az erdélyi tüzérség legfőbb irányítójává nevezi ki, a forradalmi események azonban felgyorsultak, s a kökösi csatában (július 2-án) Gábor Áron hősi halált halt.

Az előadás végkövetkeztetése az lehetne: ha Gábor Áron nem is volt a legendákban és a közvélemény tudatában szereplő egyedüli „ágyúöntő”, elévülhetetlenek érdemei szervezőként, irányítóként az 1848–49-es erdélyi forradalom történetében. Kultusza már (Jókai Mór révén) 1849-ben (!) megkezdődött, s azóta is töretlenül él.

***

A Jelen Ház nagytermében mintegy félszáz résztvevő jelenlétében Borbély-Zsolt Attila politológus moderálásával megtartott rendezvényen felléptek a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai – Pálfi Kinga, Kis Zsuzsanna, Tóthpál Béla, Birta Andrea, Borbély Hunor, Simpf Erika) Murvai Miklós által (a már megszokott magas színvonalon) összeállított, a Csiky magyartanárai által betanított, alkalomhoz illő (Petőfi-, Magyari Lajos-, Kányádi Sándor-, Tamási Áron-) versekből, népdalokból, Kormorán-dalokból, vetítésből stb.) álló indító és befejező műsorrészben, amelynek végén a Székely és a Magyar himnusz zenéje hangzott fel.