Bárhol siker lenne

Az Aradi Kamaraszínház hétfő esti előadása, mondhatnám a remek székely viccet idézve, röviden: nemtetszett; kissé bővebben, nagyon tetszett. Még bővebben: nagyon-nagyon tetszett.

Egy színházi produkció hatását magam többek között abban mérem, hogy előadás után, az első pillanatokban mi olvasható le a néző arcáról. Ha a katarzis okozta megdöbbenés, netán a szem sarkában megcsillanó könnycsepp, az előadás biztosan hatásos, emlékezetes volt.

Magamnak gombóc volt a torkomban a kb. egy óra húsz perces műsor után. Amit (szerencsére) nem szakított meg a közönség tapsa, bár mind az elhangzottak, mind az előadók megérdemelték volna. Az elismerés, a taps így a végére maradt.

De mit is láttunk, hallottunk a kamaraszínház önálló produkciójában?

A romániai magyar költészet nagyjából száz évi termésének javát (erre utal a cím – E-líra – 100 is) négy előadó – Éder Enikő, Tapasztó Ernő, Harsányi Attila és Tege Antal tolmácsolásában. Hogy melyikük volt „jobb”, tényleg nem tudnám eldönteni: egyik jobb volt a másiknál. Mély átérzéssel, a költői nagyság előtti alázattal, nagy mesterségbeli tudással közvetítettek a közönség felé. Éder Enikőt, a nagyszerű (énekhangra is kiváló) színésznőt mégis kiemelném, hisz e remek műsorban a megzenésített versek (5-6 biztosan volt) előadása az ő nevéhez fűződik.

Ha bizonytalankodom a megzenésített költemények, a megszólaltatott költők és versek számának tekintetében, annak egyszerű az oka: annyira lefoglalt az elhangzottak szövegére és az előadóra való figyelés, hogy sok más mellékessé vált. Nagyjából negyedszáz költő (Áprilytól, Tóth Árpádtól – aradi születésű lévén, a mienk –, Bartalis Jánostól, Tompa Lászlótól, Dsida Jenőtől kezdve a már klasszikusokká vált Horváth Imrén, Kányádi Sándoron, Páskándi Gézán, Szilágyi Domokoson keresztül Farkas Árpádig, Magyari Lajosig, Markó Béláig, Szőcs Gézáig, Lövétei Lázár Lászlóig, Király Zoltánig, Fekete Vincéig stb.) sorakozik fel a műsorban.

A felsorolásból természetesen több (a műsorban megszólalt) név kimaradt.

Mindig kérdés lehet, nyilván, hogy egy ilyen nagyívű, évszázadot átfogó műsorba ki kerül be, ki nem, és milyen meggondolások alapján. Az erdélyi magyar versirodalom eléggé gazdag és értékes, hogy a témában ezernyi kifogás merülhessen fel. Tucatnyi szempont alapján lehetne válogatni.

A mostani egy bizonyos, mely szerint a legjobbaktól a legjobbakat választották ki. Nem baj, ha vitatkozni lehet vele.

A tegnapelőtt hallott műsor „klasszikus” részét (költőit) az aradi Ruja Ildikó tanárnő (Csiky Gergely Főgimnázium), a „modernebbeket” Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztője, költő-prózaíró, az aradi magyar újság egykori munkatársa válogatta. Kétségen felül kiváló ízléssel és tájékozottsággal. A műsor az egyik lehetséges keresztmetszete száz év erdélyi magyar költészetének.

A zenéről: Borsos Pál (az előadáson a villanyorgonánál) nagyszerűen kísérte az énekszámokat, amelyek zenéjét ő szerezte Éder Enikő társaságában. A verszenék, szerintem, önállókként, eredeti – előadásbeli – környezetükből kiragadva is megállnák helyüket a mai legjobbak mellett. (Palinak azonban olykor csökkentenie kellene a kísérő hangerőt az énekhang jobb érvényesülése érdekében.)

***

Este, hazafele menet mondom kiváló ízlésű (az előadásról szintén nagyon jó véleménnyel lévő) barátomnak: szívesen megnézném még egyszer-kétszer ezt a produkciót, amely sajnálatosan kevés, csak mintegy jó fél háznyi közönség előtt zajlott. Sajnálhatja, aki lemaradt róla.

Közben és utólag arról fantáziálok, mi lenne, ha..., ha ezt a műsort lemezre rögzítve legalább pár száz, esetleg több ember számára hozzáférhetővé tennék.

A külsőségeiben egyszerű (az előadókat nem külön csillogtató, mindenekelőtt a hazai magyar költészet nagyszerűségét bizonyító) műsor – elismerés Tapasztő Ernő rendezőnek! –, meggyőződésem szerint a világon bárhol – ismétlem: a világon bárhol! – magyarok közt megállná a helyét.