„Bízunk benne, hogy minél többen tanulnak ebből az esetből”

A sok rémhír között szeretnénk egyfajta oázist nyújtani olvasóinknak, és közismert embereket kérünk arra, hogy engedjenek betekinteni házi karanténjukba, hétköznapjaikba, osszák meg velünk érzéseiket, gondolataikat, esetleg ötleteiket, jó tanácsaikat, melyekkel talán egymás segítségére lehetünk ebben a nehéz, megterhelő időszakban.

„Bízunk benne, hogy minél többen tanulnak ebből az esetből”

– VÁLENT PÁL, a kisiratosi Pio Atya Gyermekotthon vezetője –

Ahogy országszerte mindenkire, úgy a kisiratosi Pio Atya Gyermekotthon lakóira is érvényessé vált az országos kijárási tilalom. Ez annyit jelent, hogy az otthonban élő gyermekek egyáltalán nem járnak sehova. Az iskolai oktatás ugyebár szünetel a karantén ideje alatt, így oda értelemszerűen nem járnak, de ezen kívül is minden, az otthonon kívüli tevékenységet is fel kellett függesztenünk, hogy eleget tudjunk tenni a rendeletnek. Ennek okán a mindennapi programunkat is át kellett szervezni. A gyerekeknek eleinte jó móka volt, hogy nem kell iskolába menni, de hamar rájöttek, hogy az iskolával együtt minden más házon kívüli tevékenységnek is vége egy darabig. Nincs délutánonként focizás, biciklizés, sétálni járás, osztálytársakkal közös programok, s úgy általában mindennek vége, amivel eddig a szabad idejüket töltötték.

A felügyeleti szerveink közleményben tájékoztattak bennünket arról, hogy a karantén ideje alatt a gyermekek végig az otthonban kell maradjanak, tehát még csak haza sem vihetjük őket a szülőkhöz, sőt látogatóba sem jöhet senki.

Azt gondolom, ezt még egy felnőtt embernek is nehéz feldolgoznia, hogy távol kell maradnia a szeretteitől, nemhogy a gyermekeknek, akiknél bármilyen körülmények is vannak otthon, szeretik a családjukat és vágynának haza a szokásos húsvéti vakáció idejére, ami most szintén elmarad. Ez eléggé rányomta a bélyegét a gyermekek hangulatára az első héten, de úgy látom, most már belenyugodtak, és megértették. Sokat beszélgettünk velük arról, hogy mi is most a helyzet a nagyvilágban, milyen súlyos járvány van, és emiatt vannak ezek a rendelkezések, amiket be kell tartani, mert mindannyiunk érdekét szolgálják. Persze igyekeztünk azt is megértetni velük, hogy nem kell féljenek, mert az nem segít, de bizonyos dolgokra oda kell figyelni, és azzal tehetjük a legtöbbet, ha itthon maradunk. S itthon is lehetőleg még több figyelmet fordítunk a személyes higiéniára és a tisztaságra.

Igyekeztünk egy karantén-napirendet kialakítani, hogy a rendszeresség meglegyen, és ne mindenki csak tétlenül lődörögjön unalmában a házban egész nap. A külsős kolléganőink programját is átalakítottuk, hogy tényleg csak annyi időt töltsenek az otthonban, amennyit muszáj. A szakácsnőnk reggel érkezik, belépés után fertőtlenít, „bemosakszik” a főzéshez, majd miután kész az aznapi ebéd, megy is haza. Délután néhány órára érkezik a nevelő kolléganőnk, aki szintén fertőtlenítés és „bemosakodás” után átveszi az aznapi tananyagot a gyerekekkel, elkészítik a leckéket, majd megy is haza. A feleségem, az otthon vezetője, Orsi a karanténos testnevelő tanár, aki minden délelőtt az udvaron mozgatja meg a gyerekeket, gyakorlatokkal, futással, versenyekkel, játékokkal. Szerencsére nagy az otthon udvara, így sokat kint lehet lenni, ami jó dolog, és egy gyermek szempontjából szerintünk elengedhetetlen, hogy minél többet legyen a szabadban.

Bevásárolni én szoktam járni, illetve a friss kenyeret is mindennap én hozom el, de igyekszem a lehető legkevesebbre csökkenteni a mászkálást én is. Tényleg csak annyit megyek, amennyit muszáj. Boltba, pékségbe, postára, ha kell, és körülbelül ennyi. Igyekszünk itthon lefoglalni magunkat és a gyerekeket is. Sokat vagyunk az udvaron, teszünk-veszünk, kertészkedünk, élvezzük a napsütést, a jó időt, és imádkozunk, hogy minél hamarabb túl legyen az emberiség ezen a járványon, és visszatérhessen az élet a normális kerékvágásba. S bízunk benne, hogy minél többen tanulnak ebből az esetből, hogy mennyire törékenyek is vagyunk, s hogy az igazi értékeket nem pénzben mérjük, vagy azáltal tudjuk megvenni, hanem a szeretteinkkel közös élményekkel kerülnek a lelkünkbe. Hogy mennyire nem számít sem pénz, sem hatalom, ha nem vagy egészséges, ha távol kell maradnod a számodra fontos emberektől.

Bízzunk benne, hogy bár most kíméletlenül meggyötri az emberiséget ez a járvány, de talán el is indít valamit az emberekben ez a helyzet. Hogy amikor túl leszünk ezen, akkor nem ott kellene folytatni a harácsoló, pazarló, kapzsi életmódot, ahol abbahagyta az emberiség, hanem értelmileg, érzelmileg és lelkileg is fejlődve egy más utat választani, ami az épülésünket szolgálja és nem a világunk és önmagunk elpusztításához vezet. A szeretet útját.