Édes élet mongol módra: tortától a joghurtig

A szerző, Pápai Sarolta Aradon érettségizett, a kolozsvári Babeş–Bolyain magyar–angol szakos, a szegedi egyetemen végzett angol bölcsészként. Idegenvezető, drámajáték-vezető, kulturális menedzser. Hivatásának mégis a tanítást tekinti: munkájában kiteljesedni magyar lektorként tudott igazán. A szkopjei (Macedónia) és a sumeni (Bulgária) egyetemeken tanított éveken keresztül, a magyar, mint idegen nyelv tanári mesterfokozat megszerzése után jelenleg a Mongol Nemzeti Egyetem magyar vendégoktatója Ulánbátorban. 

Otthon az év végi ünnepek után sokan rá sem tudnak nézni sok édességre – a mongolok viszont nagyon édesszájúak. Érdekes volt itt megtapasztalni: sokszor úgy köszönnek el egymástól, hogy cukorkát vagy csokit adnak a másiknak, ezzel fejezve ki szeretetüket. 

Amikor egy egyetemi kiránduláson kollégáimmal együtt ebédelve mindenki elővett egy zacskó (a gumicukortól a datolyáig mindent tartalmazó) édességet, néhány óra alatt szinte minden elfogyott. 

A szupermarketekben feltűnően nagy a választék e nyalánkságokból, mintha ezzel édesítenék az életüket. 

Aprósüteményeket itt nem készítenek, de a torta szinte elengedhetetlen része minden családi eseménynek, ünnepnek. Orosz hagyomány szerint szilveszterkor, pontban éjfélkor a mongolok is csillagszóróval díszített tortát tálalnak. December 31-e előtt érdemes idejében megvásárolni vagy megrendelni, mert az év utolsó napján már jórészt üresen állnak a polcok. 

A torták nem házilag készülnek, minden esetben „boltiak”. Nagy a választék a kerek, szögletes, négyzet alakú, különböző színűek között, ízük viszont majdnem teljesen egyforma: könnyű, fehér krémmel töltött piskótalapok, és ami meglepő, nem túl édesek. 

Az utcán gyakran látni tortás dobozokkal közlekedő mongolokat. 

Ehhez kapcsolódik egy kedves történetem az egyetemről.

Egy hétfői napon, amikor délután kezdtem a tanítást a kisebb létszámú csoportommal, üres terem fogadott. Pontosabban: bent csak egyetlen hallgató bóbiskolt. Eltelt tíz perc, lejárt az akadémiai 15 is – és senki. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett, hisz addig mindig szorgalmasan jártak magyarórára. 

Aztán egyszer kinyílt az ajtó, s az egész csoport bevonult, énekelve, egy szülinapi tortával. Meglepetésemben hirtelen szóhoz sem jutottam. Előtte két héttel volt a születésnapom, amit csak a másik csoport diákjaival ünnepeltem meg (csokit kaptak), mert pont aznap volt órám velük, ez a másik csoport viszont kimaradt a ’buliból’. 

Egy szép nagy kerek torta volt, három gyertyával, amit el kellett fújnom. 

Utána kaptam tőlük egy műanyag kést, tányér híján a kartondobozt felvágtuk kis darabokra, és arra elkezdtem felszeletelni a tortát. Az elejét nagyobb darabokra sikerült vágnom, aztán észbekaptam, kicsit spórolósabban kell beosztani, hogy mindenkinek jusson. Végül magamnak csak egy kisebb darab jutott, ami elég is lett volna – de ők kicserélték egy nagyobbra, mondván, hogy én vagyok az ünnepelt. 

Ahogy faltuk a mennyei mannát, mindenünk krémes lett, de senki sem bánta. Végül valahonnan előkerült egy csomag műanyag kiskanál, amivel már civilizáltabban lehetett enni. 

Hamar el is fogyott a torta, és csupa mosoly volt az egész csoport. Úgy éreztem, az aznapra ígért tesztet szívtelenség lenne megíratni, de már idő sem jutott volna rá. Ők is kérték, inkább halasszuk a következő alkalomra, és felragyogott az arcuk, amikor bejelentettem: a hátramaradt időben csak gyakorolni fogunk a tesztre. 

Nem tudom, ez csak egy trükk volt-e a részükről a tesztírás megúszására, de nekem mindenképpen jólesett. Eddig ilyen kedves ajándékot még nem kaptam egy csoportomtól sem. 

***

Egy alkalommal úgy döntöttem: meglepem három tanítványomat, akiknek decemberben volt a születésnapjuk, az egyiknek történetesen a magyaróra napján. 

Elmentem venni egy tortát, szinte csak zsebkendőnyi méretűt sikerült beszereznem, mert reggel még szinte üresek voltak a polcok. Tanulva az előbbi esetből, vittem minden kelléket, és mindenkinek egy-egy gyertyát. 

Mondanom sem kell, mennyire örültek, boldogan fújták el a gyertyákat. Mivel a háromból csak két ünnepelt volt jelen, szerencsére mindenkinek jutott belőle.

Szintén meglepődtek hallgatóim az egyetemi karácsonyi ünnepen, ahol a magyar asztalon nem üzletből vásárolt édességek voltak, hanem a nálunk (Kelet-Közép-Európában) hagyományos diós és mákos bejgli, mézeskalács és csokis csillag. Büszkén kínálták egyetemi társaikat a tanárnőjük készítette süteménnyel. Tíz perc sem telt el, és üres volt az asztal.